No. 12. Chapter: Be more hurted

Emberek, íme az utolsó fejezet!
Igazából, most ütöttem le az utolsó szavakat. szóval nem lett valami nagy szám. Egyszerűen csak végezni akartam vele, mert végig akartam írni ezt a történetet (is). Őszintén szólva, szégyellem ezt a hozzáállást, ugyanakkor fogalmam sincs, minek kellett volna beleadnom mindent. Lehet szemrehányásnak venni, de rosszulesik, hogy még egy "folytiiiit" tartalmazó kommentet sem kaptam (kivéve a kritikaírók, nekik köszönöm:)). Majdnem egy évem pazaroltam egy történetre, ami nem is érdekel senkit.
Mindegy is, jó olvasást így utoljára, és azért remélem, még a gyatra minőség ellenében is tetszeni fog.

Lala Niley

'Chapter 

Szaladt. Nem is, menekült.

Csak tovább gyötörte a testét, nem érdekelte, hogy a magas sarkúja csavarja a bokáit, hogy a jéghideg eső a teste minden négyzetcentiméterét karcolja. Iszonyatosan nehéz volt tartania a saját tempóját, a vastag, tűzvörös ruha most második bőreként tapadt az alakjára, elnehezült, alig tudta a lábait emelni tőle.

Mégsem adta fel. Mert nem adhatta fel. Pont. Történet vége.

Kitartok! - áltatta magát, öntudatlanul, miközben tudatalattija már réges-régen tisztába volt vele, hogy semmi értelme loholni az után, ami elveszett. Hiszen a jó ég essen bele, nem lesz olyan ember, aki munkát ajánlana neki nemhogy Manhattanbe, de egész New Yorkban!

No. 11. Chapter: Adieu madmasoille

Sziasztok!
Kis késéssel, de itt van! Csak talpjegyzet, de még egy vagy két fejezet van hozzá. Viszont arról fogalmam sincsen, mikor lesz időm megírni azt, hiszen csütörtökön 12 napra megyek Csehbe. Ráadásul felújítások folynak nálunk, és még elkezdtem a régebben említett projektjeimet... De nyár legutolsó hetéig biztosan meg lesz! Legyen szép nyaratok! :)

'Chapter

Raina Thorpe fortyogott, egyenesen gyulladhatnékja támadt a mérhetetlen dühtől, ami rátört. Szeretett barátja megcsalta. És nem csak előtte, nem csak ő láthatta ezt a tulajdon két szép barna szemével, hanem mindenki más is. New York elitje! Ez pedig nevetséges volt.

Hiszen ő tényleg szeretette Nate-et. Mármint, valami hasonlót érzett iránta. Legrosszabb esetben is birtoklási vágyat. És mindeddig úgy hitte, a mindig ártatlan, alázkodó, tökéletes Nathaniel Archibald képtelen lenne bármit is elkövetni ellene. Látszik, hogy még rengeteg dolgot nem tud róla.

Ezért is döntött úgy, hogy utánanéz az előéletének. Hála Gossip Girl-nek ez könnyen ment, hiszen Prince Archibald tizennégy éves kora óta netcelebnek számított az államokban, különböző, válogatott cikkelyek álltak rendelkezésére a férfiról.

Azonban, amint megnyitotta az oldalt, az agya eldurrant az újabb szenzáció fülszövegét olvasva. Magán kívül ordított fel, hangja hisztériáról és labilitásról árulkodott, az sem érdekelte, ki látta. Majd a földhöz vágta a telefonját kínjában.

Azt a telefont, amit Nate-től kapott. Undorodva húzta el a kezét, és lenézett a rubintokkal díszített karkötőjére. Az is a férfitól származott.

Raina összeszűkítette macskás szemeit. Minden rá emlékeztette. És ez fájt, iszonyúan fájt neki.

-          Hogy rohadna meg!

Nyár a szemeidben - Ajánló

Ritka az ilyen történet. A helyszín: Balaton, magyar nevek, homokos part. A poénos az, hogy ezt a bejegyzést éppen eme tó mellől írom.

Nyár a szemeidben

Hogy mivel van dolgunk? Cézi egy különleges lány, egy olyan, aki a periódusos rendszer oszlopos tagja, és egyetlen vágya, hogy a szülői elnyomás alól kiszabadulva a szabaddá váljon a kötöttségektől. Realista, maximalista, gyűlöli Budapestet. Lázongó személyiségű, és képtelen elfogadni a tényt, mi szerint uralkodnak felette. Anyja már-már beleillik az Aranyhaj és a nagy gubancban látott boszorkány képére.

Mi erre a bizonyítékom? "Mama sosem tudta elfogadni, hogy nem vagyok tökéletes. Szégyellte, hogy fogszabályzót ragasztanak keszekusza fogsoromra. Tombolt, mikor a kozmetikus fél milliméterrel rövidebbre szedte a jobb szemöldökömet. S talán egyenesen megőrült, mikor megpillantotta a csuklómra tetovált végtelenszimbólumot. Hiszen mindezek nem olyan dolgok, amiket egy jól megválasztott fodrász frufru mögé rejthetne. Mint - szerinte - túlméretezett homlokomat…"

Cézium egyetlen igaz barátja és jelenlegi támasza Milán, akibe totálisan bele van bolondulva, és ezt nem rejti véka alá még a fiú közelében sem, noha maga sem hiszi el, hogy képes kimutatni az érzelmeit a fiú iránt. Kettejük bohókás, macska-egér játéka kifejezetten megnyerő, szórakoztató az olvasók számára, biztosítva minket arról, hogy egyikük sem normális. Erre is kellene bizonyíték? "Tökéletesen tisztában van azzal, hogy én vagyok az egyetlen lány, aki több erős paprikát tesz a lecsóba, mint egy józan ember paradicsomot. Hogy én vagyok a univerzum utolsó nője, aki káromkodva nézi végig a focimeccsét. S ami talán a legmeggyőzőbb érv- már, ha maszkulin nőiességemet bizonygatnánk- képes voltam beleszeretni. Józan ember ilyet sohasem tenne."

Ez expozíció csupán ennyi lenne. És most következzen a bonyodalom kezdete! Cézi, amikor már éppen úgy érezte volna a világ legtökéletesebb balatoni estéjén magát, mintha a vattacukros álomvilága létezne, és a Milánnal való éjszakája feledhetetlen emlék maradna a számára; jön az arculcsapás, ami úgy vágja tönkre gyermeteg illúzióit, mintha a karma bosszúját élné ki rajta heccelésből. Vagy éppen a szülei tennék tönkre az életét.

Milán elhagyja az országot. És Céziumot. Egy ösztöndíjért. Amerikáért. A zenéért.

"- Tehát így- gyülekeztek szemem hívatlan vendégei, a kegyetlen könnycseppek. – Mindig is voltak érdekes dolgaid, ahogyan mindig is tudtam, hogy egy idióta vagy. De nem hittem volna, hogy még engem is képes vagy így helyben hagyni.

- Cufi, nem akartalak megbántani. Én szeretlek téged.

- Ezt még egyszer ne merd a szádra venni. Ahogyan a Cufit sem. Gyűlöllek téged!"

A történet a maga nemében romantikus, szórakoztató, nem mellesleg drámai, kellemes nyári olvasmány. Akinek kedve támad hozzá, Itt elérheti a történetet.

Figyelem! A történetben lévő helyesírási és logikai hibákat nem javítottam ki, a részleteket pontosan úgy másoltam be, ahogy azok a blogon fel vannak tüntetve!

Nem vállalok ajánlók írását, verseny keretében csináltam ezt!

Lala Niley

No.10. Chapter: Sweet complication

Sziasztok!

Ahogy ígértem itt a folytatás, időben! Hát mit mondhatnék? Talán ez és a következő egy-két fejezet lesz a tetőpont a történetben, amikor már tényleg minden ki fog derülni! És a feje tetejére fog állni.

Hogy mikor érkezik? Gőzöm sincsen, most vége lesz az iskolának (nyehehe, aztán a bizit is megkapom 26-án), utána hétfőn pedig indulok a Balcsira, majd mehetek Csehországba, és úgy még valami családi nyaralás... Hát igen, mozgalmas lesz ez a nyár is a számomra!

Egy kis hirdetés: Timtetable - saját blog, tipikusan a dumázgatós fajtából, szóval, akit érdeklek, itt megtalálhat! (vacak a kinézet, tudom)

Szóval, kitartás, és most jöjjön a fejezet.

'Chapter

Csókuk nem volt édes, lágy, kegyes, vagy éppen szerelmes. Tépték, harapták egymás ajkait, nem érdekelte őket a kiserkenő vér, mintha így bosszulták volna meg a másikon, hogy az nem volt vele egészen eddig; hogy nem voltak együtt. Hogy hiányoztak egymásnak. Nathaniel és Jennifer ebben a szituációban, mind a ketten határozottan türelmetlenek voltak. Szenvedélyük, követelőző mozdulataik, túlfűtött érzelmeik egy pillanat alatt trópusi páratartalmat produkáltak a jelenleg igen szűkös liftbelsőben. Azonban ez érdekelte őket a legkevésbé. Prince Archibald kezeit alaposan végigfutatta a lány formás domborulatú, de vékony alakján; élvezettel hajolt bele a hidrogénszőke hajkorona legelrejtettebb zugaiba, beszívva az édes nárcisz illatot. Szemei az őket átellenben mutató tükrökben felejtette, kedvére legeltette a mélykék tekintetét az egymáshoz feszülő testükön. Mindeközben mohón puszilgatta, szívogatta a bőrt a lány – szinte már abnormálisan – hamuszürke bőrén, tenyerei mindvégig azon fáradoztak, hogy a rafinált esésű ruhacsodát valahogy széthajtogassa, felhúzza, vagy tudja is ő, csak a lány fedetlen bőréhez érhessen! Hiszen a kis Jenny Humphrey három teljes év alatt csak még szebb lett! Mint egy eleven gót-stílusú porcelánbaba! És az övé. Ez a tény pedig teljesen megőrjítette, minden ép gondolatát kitörölve a fejéből.

-          Te tervezted így, igaz? – hangja rekedtes volt, csupán miliméterekről sóhajtotta ezt bele a lány arcába, de a mondat inkább kétértelmű volt: maga sem tudta, hogy a helyzetre vagy a bíborszín ruhakölteményre gondolt.

-          Felesleges válaszolnom – nyögte a Humphrey is a maga reszelős, vágyaktól eltorzult hangján, miközben a bal lábával kecsesen béklyóba fogta a férfi derekát, ezzel még közelebb rántva magához. Nem titkolt szándéka volt itt és azonnal megerőszakolni az Archibaldot.

Waiting for leaving school...

Megint eltűntem!
De már a kertek alatt kopogtatok, csak a suli mindig keresztül húzza a számításaimat. Többek között jelenleg ezért nincs időm a klaviatúrát püfölni írás gyanánt. (semmi köze a jövő heti 7 dogámhoz... áh tényleg)
Szóval, a Let me Breath már a végéhez közeleg, nem tervezek neki nagy terjedelmet: 15 fejezettel még a nyáron le is szeretném zárni, a vége körvonalazódni látszik. Ezzel együtt viszont új projectbe is kezdenék, ami itt blogspoton futna (más link alatt) és az AFS-en egy másik: Igazából partner néven. Ismeri valaki a Kaleido Start-t? Mert bizony az is egy fanfictionnak készülget.
A blogspotos pedig? Egyelőre meglepi :)
Mint látható a fenn maradó időben fel szeretném kissé pörgetni a blogot: versenyekre jelentkeztem; kritikás blogoknak írogatok, cseréket kötök. Igazából mindezt már régen meg kellett volna tennem, de csak most jutottam el eddig. *taps, taps*
Hát, remélem elszórakoztatott pár embert ez a panaszáradat és ez a dumázgatós-tervezgetős bejegyzésnek készült szösszenet!
További szép napot, és ne feledjétek; 10. fejezet jún. 10-én fent lesz! :)

No. 9. Chapter: Haunted

Sziasztok!

Ezt a fejezetet már hónapok óta meg akartam írni, és most nagyon örülök, mert végre eljutott idáig is a történet! Itt kezd beindulni a konfliktus és mondhatnám azt is, hogy az első nyolc fejezet csupán csak az előkészítés szerepét játszotta! :) Köszönöm azoknak akik szavaztak rám a blogversenyen, nagyon jólesik, csak azt bánom, hogy nem tudom ezeknek az embereknek a kilétét! <3

A következő fejezet érkezése április 9-re várható, remélem, addig sikerül elkészülnöm vele. Mindenkinek jó szórakozást hozzá, és légyszi, ne utáljatok a vége miatt olyan nagyon! ;)

XoXo 

Serena Van der Woodsent a hangosan kopogó cipőinek hála, az Empire Hotel legtöbb alkalmazottja azonnal kiszúrta. Persze ennek a hirtelen jövő figyelemnek nem a dollármilliárdos Ferregamo cipők voltak az okai. Csupán csak az egyik.

A kezei a mellei alatt összefonva pihentek, de a feszültség szinte lerítt róla. A tartása szigorú, és egészen pontosan huszonhárom perce sietett át és vissza folyamatosan a konyha és az ideiglenes báltermet összekötő szakaszon. Sok dolgozó kérdezte már okát, hogy miért van itt, hiszen nem volt szokványos a látványa az ilyen helyeken.

Másrészről ehhez a hatalmas Velencéből rendelt királynős hacukájának is köze lehetett. A haja szoros kontyba volt fogva, csak pár szépen megalkotott csiga cirógatta a tarkóját, és omlott a válla vonaláig. Az arcára – kivételesen – csekély mennyiségű kozmetikum fecsérelődött, csak a pirosítóból használt túl sokat, szinte ettől úgy nézett ki, mint egy jól formált paprika, mivelhogy az elegáns hacukája is pirosas színekben pompázott.

A bársonyos palást kapucni részén igazi hópárduc bunda díszelgett, ami ugyan lefedte a Serena teljes egészében meztelen hátát, de nem takarta a földet söprő egészruha mély dekoltázsi részét, amelyen már több a mellette elhaladó beosztott is legeltethette a szemeit.

Persze ez a Van der Woodsen-lány figyelmét sem kerülte el, így a vörös-fehér-fekete kompozációs, féldrágakövekkel ékesített maszkot a felső domborulatai elé helyezte, ezzel szabotálva a kéjenc munkások szórakozását.

Serena türelmesen várt. Tudta, hogy a parti másodpercek múlva kezdődhet, így nem érte csalódás, amikor több nyalkahuszár pincérfiú suhant el mellette drága – és persze egészen magas alkoholszázalékos – pezsgőket cipelve a klasszikus ezüst tálcáikon. Serena megrántotta a vállá, majd észrevétlenül lehalászott kettőt a sokból, gondolván, ha már a Waldorfra kell egy ilyen helyen várnia, megérdemli ezt. Duplán.

Így történt azt, hogy koccintott magával, majd egyszerre döntötte le a bódító hatású nedűt a torkán.

No. 08. Chapter: Ready for War?

Sziasztok!
Éppen ebben a szent momentumban fejeztem be ezt a fejezetet, és mint látható, át is neveztem.:) Az okokat nem szeretném megint elsorolni, bizonyára így tizedszerre már unalmas, nektek is olvasni, nekem is pötyögni. Ami az illeti, egyetlen kérdésem van: akarja még valaki olvasni a történetet? Mert bizony elég unalmas magamnak írogatni, hiába csinálom szívesen, egy idő után ráunok. Hülye azért nem vagyok, volt olyan nap, amikor az új fejezetre ötven oldalmegnyitás volt, és noha tudom, hogy maximum ebből öt embert érdekli, de azok olvassák is. Az első fejezetre 55 megtekintés van, és semmi visszajelzés. Ez azért rosszul esik.

Na jó, ez kissé szánalmas, hogy itt sírok, de ez tényleg igaz. Inkább nem alázom tovább magamat, jöjjön a fejezet. :)

'Chapter

 Pierre, kérem! – szólt 

Monaco hercege az inasának.

ajtó mögül halk, mégis határozott koppantás hallatszódott, majd belépett a szobába a nyalkahuszár, francia inas. Haja zselével volt hátrafésülve, mintha libazsírral kente volna az amúgy vállig érő loboncát. Pödrött bajusza vígan kunkorodott felfele, inasi egyenruháját egy arany zsebóra tette különlegesebbé, ezzel is azt mutatta a többi szolgálónak: ő különleges helyzetben van.

-          Qui, Monsieur! Ez’t a levelet a bará’tnő’étől ka’ptuk, Mademoiselle Blai’r Waldorftól – nyújtott át egy cirkalmas betűkkel írt, parfümmel behintett, bézsszín kartonlapot. Louis párszor megforgatta a kezében, nehézkesen olvasta a Mademoiselle kunkori, arisztokratikus betűit. Alig észrevehetően megszimatolta a papírdarabot. Büszkén megállapította, ez Blair parfüme.

-          Ma este lesz a bál. Kérem, Pierre, szerezzen be maszkot, öltönyt és egy szál hófehér rózsát. Sokat segítene ezzel.

Louis szinte még be sem fejezte a mondandóját, Pierre már ott sem volt. Kihajtotta a territóriumáról a fakanalát szorongató Marie-t, és Jean-t, a sofőrt is riadóztatta, hogy mindjárt ugorjanak, az uruknak vásárolni kell öltönyt, sapkát, sálat, minden jófenét.

Tudom, hogy most utáltok, de...

Szerintem mindenkinek feltűnt, hogy ahhoz képest, hogy visszatértem, csak egyetlen új fejezettel jelentkeztem eddig, és ez még egy ideig nem fog változni.

Az ok egyszerű. Iskola. A legtöbb ember már megvilágosulhatott, amikor ezt leírtam.

Sajnos nem az lett, amit szerettem volna, matematika múlt félévi utolsó dolgozatom teljesen elrontottam, így a tanár már be is véste a négyest félévi jegynek.

Régebben említettem azt a bizonyos szerelmet. Igazából máig nem tudom mi folyik "köztünk" - és ezt most kurvára ironikusan írom -, mert egyszerűen a remény hol itt, hol ott felbukkan, és már néha kézi gránáttal lődözném, netalán komolyabb tűzgépekkel, de a rohadék mindig elmenekül.

Emlékeztek még az úgy nevezett barátnőimre? Hála az égnek elültettek onnan, így most messzebb ülök tőlük, és nem kell mindig elviselni a képüket. Talán egy kissé másabb baráti társaságba keveredtem, és ez most így jobb, sokkal.

Borzalmas volt a nyolcadik osztály első féléve a számomra, de nem bánom. Azt hiszem, szerezhettem egy kis tapasztalatot.:)

Szóval, most leírom azt, amiről eredetileg kéne szólnia a bejegyzésnek. A Let me Breath következő fejezetének a vázlata sincsen meg, egyszerűen nincsen energiám írni, ötletelni, semmire. Amikor pedig eszembe jutnak a jó ötletek, se papír, se telefon nincsen a közelemben, így alig tíz teljes perc alatt minden eltűnik, amim volt.

Viszont már nagyon szeretném tovább írni a történetet, az első pár vázlatból - amiket nagy okosan elkevertem valahová - még emlékszem pár dologra, ami jelenleg a telefonom jegyzeteiben pihenget, és csak arra vár, hogy ihlet-bácsi jöjjön, vagy a múzsa-néni homlokon csókoljon.

Amúgy már majdnem két hónapja egy betűt sem ütöttem le a worldbe, pedig nem egy történet várakozik a pendrive-omon, szóval elég régóta nem hódoltam a kedvenc szenvedélyemnek.

Na mindegy, megint csak mentegetőzés, fejezet nélkül. Gondolom, unjátok (már ha még valaki látogatja az oldalt.)

Legyen további szép hetetek, sok szerencsét a dologzatokhoz, és ne csesszétek el úgy, mint én! :3

Addig egy kis die Music!

No. 07. Chapter: No need to be shy

Sziasztok!
Először is ismét a lábatok elé borulok, elszámoltam magamat a téli szünetre, konkrétan egyetlen napom volt tanulni, takarítani és ugye még írni is, hála a síelésnek (amit amúgy egész megszerettem). Szóval, késve, de itt van az új fejezet, amit leginkább az átvezető fejezetek kategóriájába tudnék sorolni - ebből kifolyólag nem is lett olyan hosszúságú, mint általában szokott.
Azért remélem, még ennek ellenében is szívesen fogja az a pár ember olvasni, akit érdekel a történet. Tényleg remélem, hogy ezúttal az a pár emberke nyomot is hagy, mert elég unalmas magamnak írogatni, még akkor is, ha élvezem. (Igen, ez enyhe zsarolás <3 :D)
Na, nem rizsázom tovább, jó olvasást! :)
Ui.: Az ask és a tumblr-öm mostantól nyilvános - mármint, felvállaltam itt is :)

X tumblr.com | X ask.fm

'Chapter

Óvatosan, magához képest rendkívül szépen írt. De még ez is csak otromba macskakaparásnak tűnt a kecses, nőies betűk mellett. Senki nem venné be, hogy ezt egy olyan dekoratív nő írta volna, mint Blair Waldorf. Maximum azt, hogy egy homoszexuális alkotta ezeket a betűket.

Chuck dühösen összegyűrte az egyik bézs meghívót. Talán ha nyolc évesen elment volna kalligráfiára…? Nem, az ő kézügyességének még ez sem kedvezett volna. Hiszen pokolian rondán ír, technikából mindig is a kettest, jobb esetben a hármas alját súrolta, csak az apja pénzének hála, hogy nem ilyen felesleges tantárgyak miatt bukott meg.

A Bass fáradtan rogyott le a főnöki székébe. A fejét a háttámlára vágta, de a fájdalom kevésbé érdekelte, csak el akarta érni a célját. Lassan fújta ki a levegőjét, majd benyomta a második gyorshívót a telefonján – Andrew számát.

-          Mr. Bass? Üdvözlöm – hangozott a formális köszöntés.

-          Hagyjuk most ezt, Andrew. Kell egy írásszakértő, aki remekül másol bármilyen kézírást.

-          Van egy ilyen ismerősöm, felhívom.

Chuck tudta, hogy legkevesebb negyed órát, maximum egy órát kell várnia a magánnyomozója ténykedéseire. Nagyot sóhajtott, majd ráérősen felkelt a székéből, és a huszadik emeletről – azaz a legfelsőbb, saját lakosztályából – egyesével szedve az emeleteket, a lesétált a lépcsőn, abban bízva, hogy mire leér, Andrews már hozza is az emberét.

A fültől-fülig terpeszkedő mosoly levakarhatatlan volt az arcáról, míg barna szemei veszettül csillogtak, mintha éppen megnyert volna valamiféle tombola főnyereményét. Haja tetszetős csigákban kunkorodott a vállain, a fejére egy zöld, bőkarimás kalapot aggatott. Sietős léptekkel száguldott az utcán, külsőleg hibátlan volt, a kényelmes szövetkabátjában, és a mocsárzöld prada csizmájában, a fekete chanel táskája pedig kedvtelve fityegett a kezén. Ilyen volt a tökéletes nő. Magabiztos, gyönyörű, előkelő, vékony, okos és persze ravasz.

Ez volt Blair Waldorf, bájosan vérfagyasztó önmaga.