No. 07. Chapter: No need to be shy

Sziasztok!
Először is ismét a lábatok elé borulok, elszámoltam magamat a téli szünetre, konkrétan egyetlen napom volt tanulni, takarítani és ugye még írni is, hála a síelésnek (amit amúgy egész megszerettem). Szóval, késve, de itt van az új fejezet, amit leginkább az átvezető fejezetek kategóriájába tudnék sorolni - ebből kifolyólag nem is lett olyan hosszúságú, mint általában szokott.
Azért remélem, még ennek ellenében is szívesen fogja az a pár ember olvasni, akit érdekel a történet. Tényleg remélem, hogy ezúttal az a pár emberke nyomot is hagy, mert elég unalmas magamnak írogatni, még akkor is, ha élvezem. (Igen, ez enyhe zsarolás <3 :D)
Na, nem rizsázom tovább, jó olvasást! :)
Ui.: Az ask és a tumblr-öm mostantól nyilvános - mármint, felvállaltam itt is :)

X tumblr.com | X ask.fm

'Chapter

Óvatosan, magához képest rendkívül szépen írt. De még ez is csak otromba macskakaparásnak tűnt a kecses, nőies betűk mellett. Senki nem venné be, hogy ezt egy olyan dekoratív nő írta volna, mint Blair Waldorf. Maximum azt, hogy egy homoszexuális alkotta ezeket a betűket.

Chuck dühösen összegyűrte az egyik bézs meghívót. Talán ha nyolc évesen elment volna kalligráfiára…? Nem, az ő kézügyességének még ez sem kedvezett volna. Hiszen pokolian rondán ír, technikából mindig is a kettest, jobb esetben a hármas alját súrolta, csak az apja pénzének hála, hogy nem ilyen felesleges tantárgyak miatt bukott meg.

A Bass fáradtan rogyott le a főnöki székébe. A fejét a háttámlára vágta, de a fájdalom kevésbé érdekelte, csak el akarta érni a célját. Lassan fújta ki a levegőjét, majd benyomta a második gyorshívót a telefonján – Andrew számát.

-          Mr. Bass? Üdvözlöm – hangozott a formális köszöntés.

-          Hagyjuk most ezt, Andrew. Kell egy írásszakértő, aki remekül másol bármilyen kézírást.

-          Van egy ilyen ismerősöm, felhívom.

Chuck tudta, hogy legkevesebb negyed órát, maximum egy órát kell várnia a magánnyomozója ténykedéseire. Nagyot sóhajtott, majd ráérősen felkelt a székéből, és a huszadik emeletről – azaz a legfelsőbb, saját lakosztályából – egyesével szedve az emeleteket, a lesétált a lépcsőn, abban bízva, hogy mire leér, Andrews már hozza is az emberét.

A fültől-fülig terpeszkedő mosoly levakarhatatlan volt az arcáról, míg barna szemei veszettül csillogtak, mintha éppen megnyert volna valamiféle tombola főnyereményét. Haja tetszetős csigákban kunkorodott a vállain, a fejére egy zöld, bőkarimás kalapot aggatott. Sietős léptekkel száguldott az utcán, külsőleg hibátlan volt, a kényelmes szövetkabátjában, és a mocsárzöld prada csizmájában, a fekete chanel táskája pedig kedvtelve fityegett a kezén. Ilyen volt a tökéletes nő. Magabiztos, gyönyörű, előkelő, vékony, okos és persze ravasz.

Ez volt Blair Waldorf, bájosan vérfagyasztó önmaga.

Az Empire csillogó, szemet kiverő betűit már messziről láthatta, és amikor közelebb ért, nem zavartatta magát, noha már jó pár méterről feltűnt neki, hogy Mr. Bass – új, fekete Armani öltönyében – várja a hotel drabális bejárati ajtaja előtt. A mosolya csaknem a fülbevalóját zargatta.

-          Blair – nyújtotta el Chuck a nő nevét, amint észrevette. A szemei kikerekedtek, meglepte, hogy a nő máris itt van, annak ellenére, hogy biztos volt benne, hogy eljön.

Kellemes, mély hangjától a Waldorf hátán az idegek ide-oda futkostak. De ennek jelét sem mutatta.

-          Üdv, Chuck – köszönt vissza, mint ahogy a csábítók szoktak, rózsaszín ajkai alig érzékelhető, cuppanó hangot hallattak, a szabad mancsaival pedig végigsimított a férfi vállain, bézsszín körmeivel karcolgatta az öltöny alatt feszülő bőrt. Mindig van idejük egy kis játékra – gondolta a nő.

Chuck rájött, hogy mit akart kiprovokálni a hölgyemény, de ő nem akart belemenni, így belebújt az „ázott kiskutya” szerepébe, aminek még a nagy Blair Waldorf sem tudott ellenállni. Mandulavágású szemeivel úgy nézett a lányra, mint aki minimum az életéért kér elnézést, kezeivel óvatosan érintette a lány kacsóit, lehúzva azt a combjáig, meghatározhatatlan színű szemeit mélyen a lány íriszeibe fúrta, az ajkával pedig kissé csücsörített.

-          Blair, kérlek, ne itt, ne most. Szükségem van a segítségedre – fogta könyörgőre. A hangja ezúttal kevésbe volt az a mély, magabiztos jellegű, amit Blair annyira imád.

A nő felhúzta szépen ívelt szemöldökét – mintha semmi hatása nem lenne rá Chuck a Metropol színészeit megszégyenítő ártatlansági játéka, ami miatt még egy-egy keménykötésű, szőrös, gorilla-bácsi őrmester kőszívéből is vajkrémet olvasztana –, majd aprót bólintott, amivel együtt a levakarhatatlan mosolya is levakaródott a helyéről.

-          Szóval, tényleg csak a szervezésre kellek. – A hangja érezhetően megváltozott, mintha Chuck megbántotta volna, viszont a szemeiben nem látszott semmi. Sem megtörtség, sem csalódottság, csak üresség, egyszerű kijelentés volt, mint amikor a gyakornokaihoz, kollégáihoz, ritkán a főnökéhez beszél. Mintha nem is azzal beszélne, akibe szerelmes. Ezúttal csakis üzlettársak voltak.

-          Igen.

Blairből alig fél óra alatt előtört a munkamániás énje, a különböző virágárus, ételszállító, vagy éppen kellékes cégeket sorjában hívogatta, az egyiktől kalitkákat és vaskos láncokat, mélyvörös függönyöket, a másiktól egzotikus rózsákat, míg a harmadiktól különböző salátákat és halas étkeket, gyümölcsös tálakat rendelt.

Hiszen Manhattan történetének az eddigi legjobb partitémáját kapta a kezei közé, amire sok sztár is eljöhet, sőt, az egész az üzleti negyed szívében lesz megtartva, ahova a legszegényebbektől kezdve Taylor Swiftig bárki belibbenhetne.

A velencei karnevál. Még kimondva is igazán dallamosan hangzik, hát még a ruhák, amiket szombatra rendelt sok gazdag előkelő! Ő már tudta, hogy milyen báliruha kell neki, Vera Wangot már háromszor hívta, aki mindig új információkat közölt a bézs-arany kompozíciójú, barokk stílusú habtenger állapotáról, ehhez – már eldöntötte – a mélykék gyémánt ékszer garnitúráját veszi fel, aminek cseppalakú kövei már messziről kiszúrhatóak, ha hozzáértő szem vizslatja.

És a maszkja! Dorota nemrég beszélt Mr. Salvatore-ral, aki New Yorkban az álarcok kiskirálya. Az álarca kék lesz, ami arany könnyeket fog sírni, hófehér tollakkal díszítve, így az egész arca takarásban lesz.

Arról azonban még fogalma sem volt, hogy hogyan fog ebben a tökéletes összeállításban egyáltalán megmozdulni. Azonban nem ez volt a lényeg ebben a bálban.

Az Empire népszerűsége, az volt Chuck főmotivációja, és ezért bármennyi pénzt hajlandó volt beleölni Blair szervezkedéseibe, hiszen tudta, az egyik legjobb, legstílusosabb, és nem utolsó sorban a legeszesebb hölgyeménnyel dolgozik együtt. Viszont Blair még valamit akart. Botrányt.

Botrányt, hogy az újság írhassanak az Empire-ről, Mr. Bassről és persze róla is. Rózsaszín ajkain szinte már gyilkos mosoly játszadozott. Tudta, hogy mit kell tennie, és nem is fogja feladni egykönnyen.

Chuck – amíg Blair szervezkedett – egyszerűen csak lelépett. Otthagyta a nőszemélyt, aki örült a feladatának, mint kutya a farkának. A kezeit zsebre dugta, majd fütyörészve indult meg újra az utcafront felé. Blair még egy óráig biztosan nem fogja észrevenni, hogy eltűnt, addig van ideje megvalósítani, amit eltervezett.

Néha-néha kapott egy-egy intést, bólintást az alkalmazottjaitól, de nem igazán törődött ezekkel, hiszen tudta; Andrew már kint várja az Empirenél. Nem is tévedett.

A férfi a szokásos, egyhangú öltözékében állt egy taxi nyitott ajtajánál. Chuck arcán szinte észrevehetetlen, finom, arisztokratikus fintor játszadozott, ahogy meglátta a férfit, mindig ugyanaz az öltöny. Legalább néha kimoshatná néha napján.

Amint a férfi meglátta Chuckot, intett egyet. Chuck bólintott, majd a taxi felé vette az irányt. Andrew félreállt, amíg Chuck beszállt a napsárga járgányba, majd rácsapta az ajtót, és továbbállt, mintha csak egy kávéért ugrott volna el egészen Manhattanig.

Chuck egy lehetetlenül sötét szempárral találta szembe magát, amik elsőre meg is fogták a tekintetét – egy ideig. Aztán jobban megnézte magának a vele szemben ülő, magas sarkús ördögöt. A nő haja az egyik oldaláról kopaszra volt borotválva, a megmaradt hajfoszlányai pedig az átellenes oldalra voltak dobva, rasztafonatokkal, gyöngyökkel és némi kékes-lila festékkel cicomázva. A lábán egy széttaposott fekete bakancsot viselt, a harisnya pedig össze-vissza volt szakadva. Ezeknek ellenére mégis egy igazán szép, hupilila koktélruha feszült a vékony testen. Chuckot megijesztették a kontrasztok, inkább nem akarta tovább nézni a kétségtelenül egyedi stílusú hölgyet, innentől csak az üzletre koncentrált.

-          Paula, üdv, Miss Bass – köszöntötte a hölgy igen furcsa, a rágójával az arcába kérődző módon. Chuck nem is titkolta a fintorát.

-          Kéne egy kis kézírás hamisítás. Mennyi lesz? – tért rögtön a tárgyra.

-          Nyugalom, nyugalom Miss Bass! Csak mutassa meg az írást, és majd akkor eldöntöm – somolyogta Paula. Chuck már most tisztában volt azzal, hogy sokba fog ez neki kerülni.

                                        

A Bass a kezébe nyomta Blair írásmintáját, amit még az egyik naplójából tépett ki – lehetőleg úgy, hogy minél kisebb felületben érintkezzen a bőre a nőével. Paula nem éppen kellemes illatot árasztott, olyan tömény alkoholszagot, ami még Chuck orrát is facsarta. Az pedig jelent egy tetemes mennyiséget.

Paula véreres, sötét szemei percekig vizslatták a gyönyörűen formált, elegáns kézírást, majd csak egy egyszerűt legyintett.

-          Így megmondom, hogy Mrs. Jacob Koxhoz járt kalligráfiára a kisasszony! Könnyű lesz, szinte minden nemes fruska így ír. Adjon egy tollat, és diktálja! – jelentette ki határozottan a kissé még spicces csodabogár.

Chuck elmosolyodott. Mindenre van megoldás, csak a megfelelő kapcsolatok kellettek hozzá. Ez az elve ismét bevállni látszott.

Blair – ugyan alig százötven centi is – határozottan, ellentmondást nem tűrve irányította a munkásokat, hogy mit hova, hogyan, milyen szögbe, milyen magasan, hogyan tálaljanak, rendezzenek el a holnapi partira.

-          Nem, nem, nem, nem, nem és nem! Azt a láncot a függőhídról lógassátok le, a másikat pedig tűzzétek ki a szélére! Hát esküszöm, itt senkinek nincsen művészi vénája?! Haladjunk emberek, még ma be kell ezt fejeznünk! – kiabálta a kis törpe hárpia, mire a munkások felől egyöntetűen csak egy hatalmas, megfáradt sóhajt kapott. Elegük volt a vasmarkú boszorkányból, de tőle kapták a fizetésük tetemes részét, szóval nem lazsálhattak.

Chuck így találta az Empire halljában lévő fejetlenség legközepében Blair Waldorfot, aki amint meglátta, azonnal neki is támadt a zsebre dugott kezű Bassnak.

-          Hol voltál? Tudod milyen nehéz ennyi ostoba emberrel? Belerokkanok az egészbe, és akkor majd fizetheted a kórházi számlát. Különben is, ez az egész a te bálod lesz, szóval kérem belőle a jussomat.

Chuck pislogott kettőt, majd Blair mindenegyes mondatára megadta a tökéletes választ.

-          Levegőztem. Tudom, nekem is volt dolgom már velük – biccentett a rakodók felé. – Erős nő vagy, és van egy Dorotád. A jussod pedig az, hogy te is eljöhetsz. Köszönöm.

Blair csak hápogott kettőt, mire Chuck elmosolyodott. Ők a tökéletes páros, akiket nem fog elválasztani sehonnani bitang herceg, ki halni nem mer a szerelemért. Ők lesznek a győztesek, az irányítók, a vezetők. A tökéletes szerelmes. Chuck erre vágyott a teljes szívéből, és tudta, Blairrel minden a legjobb irányban fog haladni. A Csigaevő nem fog közéjük állni. Nem lesznek ők a posztmodern, amerikai Romeo és Júlia. Ők átírják azt a történetet, ők lesznek Chuck és Blair.