No. 05. Chapter: Urgent things

-     Sziasztok! Jaj, de jó végre ez az őszi szünet! Csak utána egyből - sajnos - 4 Tz-t írok, szóval tanulnom is kell; ebből kifolyólag csak ezt az egy fejezetet tudom hozni a szünetben! Dobpergést kérek - a blog megkapta az első kritikáját, ami tulajdonképpen nagyon szép lett (ahhoz képest, hogy még csak kezdőcske blog...?), és salala, részt veszek egy versenyen is, mint látható, ahol igazi blogger-nagyágyúk indultak. Talán kicsit nagyon bizakodó vagyok a bloggal kapcsolatban, de próba-cseresznye alapon nekem bármi jöhet! ;)

'Chapter

-          -     Eleanor, sajnálom – mentegetőzött Jenny. A padlótól a tetőtérig nyúló ablakon át bámulta Manhattan felhőkarcolóit és exkluzív hoteleit. Néha viszont a tekintete a Brooklyn-hídra tévedt. Az égen borús fellegek gyülekeztek, szinte már olyan sötét volt, hogy villanyt kellett gyújtania a lakosztályban.

-          Jenny, ha nem jöttek rá, nem szúrtál el semmit – mondta a vonal másik végéről a Waldorf. Jenny tovább bámulta a hidat, belemerült a látványba. Régen hogy utálta azt a nyomorult építményt! Hiszen emiatt különböztették meg őt az iskolájában a többiektől, hogy ő csak egy kis pénztelen, brooklyni söpredék volt a hierarchiában, amit Blairék irányítottak. A Humphrey beleharapott az alsó ajkába – nem akart a középiskolai éveire emlékezni, amit a Constance-ban töltött.

Hirtelen hőkölt hátra, amikor egy esőcsepp az üveghez ütődött – ezzel megijesztve őt. A szemeibe újra visszaköltözött a fény, amint visszatért a gondolataiból. Csak ekkor kapott észbe, hogy még nem is válaszolt a Waldorf-nőnek.

-           Attól tartok, hogy valamit máris kitaláltak ellenem – sóhajtotta a szőke. Ellépve az ablaktól, otthagyta a panorámát, és a levetődött a puha, bézs ülőgarnitúrájukra, a jobb lábát pedig a háttámlára helyezte, és a rajta lévő fekete, platformos cipőnek a sarkát kezdte nézegetni.

-          Mi a legrosszabb, amit ellened elkövethetnek? – kérdezett vissza Eleanor egy kis idő múlva. A lányát ismerte, de a cselszövéseit nem – legalábbis olyan jól nem.

-          Nem tudom – gondolkodott el a Humphrey. – Talán egy rakat gyógyszert öntenek a táskámba, majd egész New York előtt drogosnak állítanak be? – kérdezte végül. Ez volt az első eshetőség, ami az eszébe jutott, hiszen Chuck pontosan tudja, hogy dílerkedett. Sejtette, hogy a múltjában fognak keresgélni valamit, amit könnyen fel lehet ellene használni. És valljuk be, hiába még csak tizenkilenc éves, sok dolgot hagyott maga mögött itt, Manhattanben.

-          Akkor mindig olyan táskával járj, amin van zipzár.

No. 04. Chapter: Awaked devils

Sziasztok!
Végre, ezúttal időben. Amúgy kinek hogy telik a suliidény? Voltatok gólyabálon, vagy valami hasonló eseményen? Én igen, és sikeresen megfáztam.
Na, elég a dumából, jöjjön a fejezet! (Vigyázat, Chuck és Blair újra összeállnak! ;D)

'Chapter

Blair Waldorf, akár egy gyerek, úgy lógatta a lábait a sötétszín pultról lefelé. Chuck pultjáról. A cipői sarkai néha-néha nekikoccantak a kemény burkolatnak, ami kifejezetten idegesítőnek hatott az egyébként is feszült csendben. B a karjain támaszkodva hátradőlt a sötét kőfelületen. Lassan fújta ki a levegőjét.

 -  Azon enni szoktam – szólt Chuck mögülle. Éppen egy új, még bontatlan Jack Daniel’s-es üveget keresett, hogy enyhítse szomját.

Blair ingerülten kapta hátra a fejét. Chuck csak játszik vele, jól tudta. Halotta, ahogy az italt kitölti magának a férfi, ami valamiféle csobogó hanggal járt. Gyorsan lenyugtatta magát, majd élesen, de nem dühösen vágott vissza a férfinek, éppen csak úgy, hogy Chuck tisztában legyen azzal, hogy jelenleg ő a domináns fél, a nősténytigris-hibrid.

-          Régen pedig ezen szexeltünk. – Chuck visszaköpte az italát poharába. Nem számított ilyesfajta válaszra, miközben B egy másik pasival randizgatott.

-          Mondd csak, miért is jöttél el a randiról hercegeddel? Nem te akarsz lenni Miss Tökély? – A Bass eléggé megnyomta a „herceg” szót, amire Blair is felfigyelt. A szemöldökét megemelte, majd magában megállapította, Chuck Bass bizony féltékeny. Nagyon.

-          Hogy ki vagyok, és ki akarok lenni, az két különböző dolog, Bass. És nem randevú volt, hanem csak egy interjú. – A fejét hátradöntve, a szemeit lehunyva fordította az arcát a plafon felé, és élvezte a kellemes félhomályt, ami ráborult a lakosztályra, hála a félig kiégett lámpáknak. Megpróbálta kizárni a tényt, hogy Chuck itt van, mielőtt rávetné magát. Hiszen, a találkozó előtt még beugrott a hotelükbe, hogy legalább valami szexi és izgató cucc is legyen rajta, holott ő maga csak beszélgetni akart, a tudatalattija mégis mást tervezgetett. Azonban nem számított arra, hogy a Bass ennyire be fog rágni egy interjú miatt, amin adta a hülye libát, és csak vigyorgott. Egy kis flört meg nem ártott senkinek.

-          Akkor ezt mivel magyarázod, ha az elmondásod szerint, az nem randevú volt? – kérdezte Chuck. A hangja nagyon mély volt, szinte már hörgő, és Blair tudta, hogy az soha nem jelent jót. Hallotta a motoszkálást körülötte, így fél szemmel felsandított a férfire, aki valami képtelenül rózsaszín dobozt vett elő a széfjéből. Nevetséges volt ennyi sok pinkkel a kezében látni a nagy Chuck Basst. Ez határozottan nem az ő színe.

Aztán Blair nagyot nézett, mikor a férfi a kezébe nyomta az undorító csomagolású ajándékát. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy hozzávágja, gyűlölte a rózsaszínt, csak bazsarózsában volt szép.

-          Engedelmedre, Waldorf! – Chuck arcára a keserű mosolya telepedett, a szemei még a szokásosnál is húzottabbak voltak. Nem is látszott az íriszeinek az a barnás árnyalata.