No.o2. Chapter: Welcome back, Little J!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, szóval lehet örülni! ;) Szerencsére időben sikerült befejeznem! Remélem, azért van egy-egy ember, akit érdekel a folytatás! ;D (tudom, kicsit mesevilágban élek.) Na, akkor jöjjön, aminek jönnie kell!

Chapter

Chuck Bass értetlenül állt egy rózsaszín, pöttyös masnival átkötött csomaggal, egy bazsarózsa csokorral és egy üdvözlő kártyával a kezeiben. A cuccot az előbb hozta fel az egyik alkalmazottja, és ő naivan azt hitte, hogy az építési engedélyeit kapta meg végre. Viszont erre jelenlegi helyzetben elég kicsi volt az esély, tekintve a díszes csomagolást.

Habár tudta, hogy ez nem neki jött – ha igen, akkor egy nagyon elvetemült, ízlésficamos ember lehetett a feladó, vagy pedig Jack bácsikája –, muszáj volt megtudnia, hogy mit rejt a sok csomagolópapír. Általában nem szokott olyat felbontani, ami nem neki szól – mivel nem ősember –, de egyszerűen képtelen volt figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy Blair kedvenc virágát tartja a kezében egy hatalmas bokrétába csomózva, amit – ráadásul – nem is ő vett neki. Már csak a ’95-ös Dom és a macaroonok hiányoztak.

Még magának sem akarta bevallani, de idegesítette a szituáció.

Így, döntött. Helyet foglalt hatalmas, égővörös kanapéján, majd óvatosan elkezdte bontogatni a küldeményt – éppen csak annyira, hogy egyszerűen vissza tudja rakni a dobozka tartalmát, ha végzett annak alapos átkutatásával.

Mire készen lett, úgy érezte, lepörgött az élete a szemei előtt. A csomagolást biztosan valami erre specializálódott ember készítette – már ha van ilyen szakma –, mert bárhogy is próbálkozott, a csomagoló papírt csak egy jól irányzott széttépéssel lehetett leszedni a dobozról. Kinyírja Jacket, ha ez egy újabb poén része!

Chuck Bass erősen bandzsítva nézte az ölében lévő Roger Vivier női cipellőt, amit ő maga vásárolt Blairnek, még két évvel ezelőtt. Hogy elküldje Blair neki a fél pár cipőt – ilyen képtelen és – tegyük hozzá – buzis borításban? Ez valami újabb játéka a barnának, vagy mi a fene? Chuck csak erre tudott gondolni, miközben a szépen kidolgozott, köves orrú, sötétkék magassarkút bámulta kétségbeesésében.

Miután túltette magát a döbbenetén, gyorsan vízbe rakta az eddig fonnyadó csokrot – és mivel vázát nem tartott a lakosztályban, jobbára be kellett érnie a növénynek egy üres Scotch-üveggel –, majd pedig azonnal az üdvözlőlapot kezdte bontogatni. Ezt sem tudta visszacsinálhatóan felbontani. Tudta, ha ez valaha is kiderül – és biztosan ki is fog –, akkor ő bizony nagyon nagy bajban lesz. De jelenleg ez nem érdekelte. Tudnia kell, hogy ki küldte ezt Blairnek… ráadásul hozzá, az exhez. Chuck a gondolatra elhúzta a száját.

„Mademoiselle Blairnek

Miss Blair, egész nyáron csak a kisasszony lebegett a szemeim előtt, nem bírtam sehogyan sem kiverni a fejemből! Mondta, hogy keressem meg, és ezzel a kis ’üvegcipővel’ megtalálhatom New York előkelő királyságában. Remélem megoldódtak már a problémák – és hogy is mondják? – me donner le temps.

Je T’aime

Grimaldi Louis”

Chucknak felkavarodott a gyomra a nyálas szövegtől. New York előkelő királysága, és üvegcipő? A srác biztosan szívott valamit, miközben írta, vagy minimum seggrészeg volt.

Viszont a levél utolsó szavai aggasztották. Még a St. Jude’sban megszerzett, kettes franciatudásával is értette a Je T’aime kifejezést és a „szánj rám időt” szókapcsolatot. Az agyát elfutotta a méreg, és kedve támadt kis cafatokra tépni a parfümmel meghintett, bézs papírdarabot. Hogy lehet valaki ennyire… pofátlan? Blair új hódolója neki küldi el a szerelmes levelét, és még azt a cipőt is, amit ő vett a lánynak – mellesleg nem két fityingért.

Meg egyébként is, ki a franc az a Grimaldi Louis? Ismerős volt neki a név valahonnan, de nem tudott rájönni, hogy hol olvashatta, vagy láthatta. A levélből ítélve, biztosan nem ősgyökeres amerikai az illető.

Biztosan valami európai milliomos bájgúnár – intézte el egy vállrándítással. Nem érdekelte, arra sem vette a fáradságot, hogy a keresőbe beírja a nevet, netalán facebookra, úgy gondolta, nyeregben érezheti magát a csigaevő, szőke, fehérparipás francia ellen. Kérlek, mindenki tudja, hogy az igazi herceg mindig feketelovas, veszélyes lovag – aki ebben a mesében Chuck. Le fogja győzni azt az európai kis férget! Hogy miért? Mert ő legyőzhetetlen. Legyőzhetetlen, hiszen ő volt az egyetlen, akinek valaha is volt helye Blair Waldorf szívében. És Chuck csak remélte – az a hely még mindig neki van fenntartva. Nem fog beleköpni a levesükbe holmi Grimaldi Louis!

Itt az idő a cselekvésre a Blair-ügyben – határozta el magát a Bass, majd ruganyos léptekkel a lift felé indult, el is felejtve az ominózus építkezési engedélyes papírjait, amikre eredetileg várt a lakosztályában.

És Chuck tegnap óta rájött, hogyan tudná a Waldorf érdeklődését újra felkelteni, ráadásul még az Empire-t is felvirágoztatni – így muszáj volt időben cselekednie, és megelőzni a Csigaevőt. Viszont ehhez kell egy telefont intéznie – és egy pohár whiskeyre is feltétlenül szüksége lesz.

Chuck Bass – sajnos – előre ivott a győzelmére, és ebből még nagyobb baja is származhat.

-          Apa, Lily!

Serena a hangsebességnél is gyorsabban tért vissza a valóságba az édes álmaiból – amiben egy tökéletes randevún volt Bennel –, amikor meghallotta azt a bizonyos reszelős, női, Jenny Humphrey-s hangot.

A volt szobájában még mindig ugyanolyan kényelmes volt az ágy, mint régen, és azért is jött ide, nem pedig az Empirebe – vagy Benhez. A Waldorf hotel tetőtéri lakásban képtelenség volt aludni, hiszen Blair nyolctól hajnali kettőig nyúzta a klaviatúrát – gépelésnek beállítva azt – és folyton egy új, nagysikerű cikken dolgozott a W magazinnak.

És Serena ezért is kényszerült vissza a régi szobájába. Viszont arra már tényleg nem számított, hogy Jenny visszajön, és emelt fővel, újra elfoglalja az ő párna-habtengerét, mikor B elég egyértelműen elmondta a panda-sminkes gótnak, hogy húzza el a csíkot Manhattanből, és ne is jöjjön vissza. Soha.

Az ajtó kinyílt, és a betóduló éles fény elvakította a kómás Van der Woodsent, akinek annyi ereje sem volt a jelenlegi helyzetben, hogy legalább ráfintorogjon a zaklatójára.

-          Serena? – kérdezte az anyja a számon kérő hangsúlyával. Nem számított a másnapos lányára ezen a csodás reggelen, és este sem hallotta a lift hangját, hogy valakinek az érkezését jelezte volna. Bár, akkortájt mással volt elfoglalva.

-          Anya? – próbálta meg magát legalább ülésbe feltornázni a szőke. – Jenny van itt? – Serena elég jól érzékelhetően megnyomta a nevet, magában imádkozva, hogy a hangforrás csak egy volt a legrosszabb álmaiból, és Jenny még mindig Londonban van, a saját kis törtető életét éldegélve, magányosan egy kis egérlyukban lakva.

-          Ne most, Serena. Amúgy mit keresel itt, nem a hálódban kéne lenned, hat sarokkal arrébb?

-          Próbálj meg úgy aludni, hogy öt méterre melletted valaki teljes erejéből boxol a klaviatúrával – közölte a lány, majd macskatekergőzésre hajazó mozgással lábra tornázta magát. Fentebb húzta a farmerját, becsatolta a Dior övet, majd beletúrt a hajába. Már készen is volt az újabb napra.

Lily nem szólt többet Serenához, szemei sokkal többet mondtak bármilyen szónál. Nem volt túl büszke a lányára jelenlegi helyzetben. Lily félreállt az útból, hogy a ramaty állapotban lévő Serena – mielőtt elesne valamiben – kicsoszoghasson a konyhába legalább egy kávéért – hátha attól majd felébred a kisasszony, és esetleg a fürdőszobát is útjába ejti.

Serena az előszobába érve, oda sem köszönt a gótnak, teljes erejélből ignorálta a lányt.

-          Szia, Serena! - mosolygott Jenny a másik szőkére, aki látszólag azt számolgatta, hogy pontosan mennyi kávébab kell egy adag experesso lefőzéséhez. Semmi kedve nem volt az ál-barátságot tettetni vagy egyéb nyájas eszmecseréket folytatni a lánnyal ezen az egyébként is nyomott reggelen. Csak hagyják magára a kávéjával, az úgyis sokkal több örömöt okoz ezen a reggelen, mint a szerető családjának a társasága.

-          Szia – szólt vissza végül kedvtelenül és lenézően. Számára le volt zárva a bájcsevej, azonban ez a Humphreyt egyáltalán nem zavarta, lelkesen folytatta csivitelését, legbelül már régen felkészült a kedves fogadtatásokra, viszont úgy érezte tisztáznia kell a helyzetét.

Nem szabad behódolnia az Uppear East Side elkényeztetett kölykeinek, hiszen, mikor ezt megtette, ő látta a legnagyobb kárát. Már amikor felszállt a vonatra, útban Houdsonba, akkor tudta, hogy ezt a luxust nem fogja még egyszer megengedni magának – és harcolni fog, vagy legalább kiállni a maga érdekében. A kék szemekben elhatározás szikrája villant fel, és Jenny az apja jelentétében kezdte el a szívhez szóló meséjét.

-          Serena, nézd, én is sajnálom, ami történt Chuckkal, ha tudtam volna, nem feküdtem volna bele az ágyába! Tudod, hogy soha nem tennék ilyet szándékosan Blairrel! A francba is, mindenkinek csak ártottam, de egyszer az életben egy kívülállónak is megbocsájthatnátok a baklövéseit, nem csak egymásnak! Elvégre, nem én voltam a legjobb barátnő, aki a ’testvére’ pasijának elvette a szüzességét, és, aki lefeküdt a tanáraival! – Serena végre ráemelte haragos szemit. Fortyogott a dühtől, nem hitte el, hogy Little J még ezeket is felhozza ellene. Ingerülten fordult vissza a kedvenc arab kávéja felé, és így osztotta le Jennyt, jelezve, hogy a gót a még azt sem érdemli meg, hogy a sértéseket a szemébe mondja.

Még egy ilyen elkényeztetett libát! Szinte a Van der Woodsenek hátán kapaszkodott fel, és csakis Blairnek köszönhette, hogy valamikor ő lett az új királynő a Constanceban. Szánalmas.

-          A különbség kettőnk között, hogy nekem Blair megbocsátott, és én már egy fél-hulla kapcsolatot tettem tönkre, nem pedig élőt, aminek valljuk be, te írtad alá a halálos ítéletét. Amúgy meg, amíg népszerűtlen voltál, sokkal jobban kedveltelek. Csak sajnos senki nem tudja elég biztosan védeni az erényeit – villantotta meg Serena a hétszáz fogas vicsorát.  – Csupán nézz szembe a tényekkel, elkurvultál – közölte szárazon.

Jenny egy pillanatra azt hitte, elsírja magát. A szeme sarkából az apjára sandított, aki döbbenten állt a kialakult helyzet előtt, látszólag magában vívta a harcát, hogy melyik lánya mellé álljon a kis veszekedésben – merthogy mind a kettő igazat beszélt, ez tagadhatatlan. Bár, eddig fogalma sem volt arról, hogy ennyire nem ártatlanok már.

A másik oldalon Lily tátott szájjal bámulta Serenát és Jennyt, eddig fogalma sem volt arról, hogy ennyi minden történt a fiatalok körében. Bővebb információkat kaphatott Blair és Chuck, valamint Serena és Nathaniel kapcsolatáról. Nem is gondolta volna, hogy ennyi dráma lapult a színfalak mögött.

Jenny elvigyorodott kínjában. Ilyen ez a világ, New York szíve, Manhattan és az öntelt elitjei. Soha nem felejtenek, és hiába térsz vissza, hogy jóvátegyél minden hibát, csak egy még nagyobb pofont kapsz – ők bizony nem is kérték a segítségedet.

-          Félreérted – vett erőt magán a gót. A táskájában kutakodva elővette egy papírköteget, amin már rajta volt Eleanor és az ő aláírása is, majd Serena orra alá dugta. A szőkének kellett egy minimális idő, mire felfogta, hogy mit is tart a kezében a gót divattervező. Finoman szólva is sokkolta. – Nem magamtól jöttem vissza, Eleanor Waldorf kért meg rá, és gondoltam, ez egy kiváló alkalom arra, hogy rendbe tegyem a dolgaimat itt. – Lily gyorsan kikapta a lánya kezei közül az iratokat, majd felrakva Prada szemüvegét, tüzetesen átvizsgálta a szöveget. Eleanor kis csavarját kereste a dokumentumban – amit egyelőre egyáltalán nem látott.

-          Jennifer! – szólalt meg végre Rufus döbbenetében. Ki gondolta volna, hogy a pénz fogja visszahozni a lányát erre a kietlen vidékre. Rufus – nem Uppear East Side-i apaként – csak most ocsúdott fel igazán döbbenetéből, amikor is a lánya ténylegesen kimondta, hogy mit művelt az ifjabb Bass-szel. Valami eltört nála, csak nehezen tudott ugyanúgy tekinteni a lányára, mint ezelőtt. Már nem az a tizennégy éves kislány, aki valaha volt. Félig felnőtt, erős sminkkel, és egyéni stílussal, de még mindig gyerekes vonásokkal.

-          Ne mondj semmit, apa! – mondta a gót, műmosollyal az arcán. – Csak meg akartalak látogatni, egyébként Brooklynban leszek Dannel.

Lily úgy döntött, ideje cselekednie. Jenny és Eleanor egyezsége egyértelművé tette, hogy Jennynek a közelben kell lennie, hogy tudjon intézkedni a dolgokban.

-          Jenny drágám, miért nem maradsz itt? És akkor nem kell reggelente ingáznod. Chuck szobá… vagyis, Serena szívesen alszik Chuck régi szobájában, te meg berakhatnád a cuccodat Serenához.

Jenny csak bólintott, ezzel megköszönve a mostohaanyjának a nagylelkű ajánlatot. Serena úgy gondolta, nem szól inkább. Jelenlegi helyzetben csak ő járhat rosszul.

Nathaniel Archibald akkora úr volt, hogy még a reggelit is az ágyba kapta a barátnőjétől. Raina hosszú, fekete haját simogatva itta a sárkányméreg erős frissítőt, miközben a telefonján olvasgatott. A lány úgy bújt a férfi mellkasához, mint egy kismacska, csak éppen nem dorombolt – de egyéb hangeffektekkel szolgálhatott.

Az IPhone felpittyegett, és Nate unottan nyitotta meg az újabb Gossip Girl cikket. Ha nem halt meg valaki, akkor nem érdekli. Semmi sem teheti tönkre ezt a gyönyörű reggelt a barátnőjével.

„Ismét egy újabb, sötét titkokat leleplező délelőtt, ugyebár. Little J elcsípve! A kisasszony egy Londonból érkező gép utasaként újra kopogtat Manhattan elitjeinek láthatatlan kapuján. Kíváncsian várjuk az újabb eredményeket. Vigyázz B, tekintettel a közös múltatokra, talán ő még kiüthet a nyeregből!

XoXo Gossip Girl”

Nate alig bírta ki, hogy ne köpje vissza a kávéját a bögrébe, amit éppen olvasás közben kortyolgatott. Jenny Humphrey visszajött volna? Ez biztosan csak egy nagyon rossz vicc.

Raina a hátát veregetve próbálta csillapítani Nate köhögő-rohamát, mielőtt a férfi kiköpte volna a fél tüdejét.

A kép Jennyről ijesztően élethű volt, a taxiban ülve, hátradöntött fejjel, csukott szemekkel, vörösre mázolt szájjal… El tudta képzelni ezt az arcot modellnek is, ahogyan lassan, szinte már érzékien fújja ki a cigaretta füstöt az ajkai között. Natenek kiszáradt a torka a saját gondolatmenetétől, így nyelnie kellett egyet. Iszonyúan jól álltak a hófehér bőrnek a sötét színek, éles kontrasztot alkotva ezzel a platinaszőke hajjal. Natenek be kellett vallania, hogy Jenny már akkor is marha jó csaj volt, mikor Blair elüldözte. A hajlékony macskamozgású testével, és a kedves, mégis félelmetes mosolya, ráadásul az reszelős hangja minden férfi számára vonzó volt. Utólag már nem is csodálkozott a barátja félrelépésén, de ezt persze semmi pénzért nem vallotta volna be Blairnek, vagy akárkinek.

Raina a vállán átmászva, Nate nyakára kulcsot kezekkel nézett át a szőke hajkorona fölött, és bámulta a telefon képernyőjét. Érdeklődve nézte az eddig ismeretlen lány arcát, aki tagadhatatlanul szép volt, még furcsa kinézetének ellenében is. Úgy érezte, a riválisa a szőke gót-hercegnő.

-          Ő ki? – kérdezte olyan hangsúllyal, ami Nate számára eddig még idegen volt. Tisztán kihallatszott a féltékenység a hangjában, hiszen látta, hogy a pasija hogyan bámul a lány képére. Azonnal tudta, hogy több van a felszín alatt, mint amennyit Nate megmutat neki. Reménykedett, hogy nem kapcsolata volt a lánynak a kedvenc Archibaljával.

-          Jennifer Humphrey. Neki köszönheti Chuck és Blair a kapcsolatuk végét, és Ericnek – Serena öccsének – is sokszor keresztbe tett, mint ahogy mindannyiunknak. Egyszer még divatbemutatót is szervezett Lily és Bart Bass egyik partiján – mosolyodott el Nate sokat sejtően, a hangja érdekesen szórakozottnak tűnt, és ez nem kerülte el Raina figyelmét sem. Akkoriban a szőke gót vele volt, és azóta is egy elég kellemes emlékként maradt meg, amíg a Humphrey-lakás és Little J vendégszeretetét élvezhette. Egy része még mindig nem felejtette a kis démon ördögien jó csókját. – De talán a Waldorfoknak ártott a legtöbbet – váltott vissza a komoly hangjára. – Sok minden történt az Uppear East Side-on, amiről még mindig nem tudsz – nézett fel a nyakán támaszkodó fekete lányra.

Raina mintha egy cseppet megsértődött volna, hirtelen rántotta el a fejét Natetől, majd bosszankodva indult el a fürdőszobájába a babydolljában. Prince Archibald még csak utána sem fordult, ami különösen bántotta a Thorpe büszkeségét. A franc essen bele abba a szőke ribancba, hogy már csak egy képpel így meg bírta zavarni az Archibald gondolkodási készségét.

Párizs, Rose-villa

Eleanor Waldorf nyugtalanul csavargatta barna tincseit, miközben a hálószoba ablakából kémlelte a hatalmas, dombos szőlőbirtokot, aminek a közepén állt az elegáns, szinte már barokkstílusú kastélyra hajazó villa. Unottan bámulta a naplementét, minden nap ugyanaz a látvány. Semmi sem változik. Monoton és egyhangú minden naplemente, de itt legalább látni azt az óriás, vörös korongot az égen. New York Cityben az égig érő felhőkarcolóktól semmit sem lehetett látni az égből, vagy a csillagokból. Csak a több száz méteres épületek fényei világították be a Manhattan utcáit.

Azonban mégsem hiányzott neki az az élet. A partikat az utóbbi hónapokban csak Blair miatt csinálta, nem pedig magáért. Kezdett beleunni, így majdnem ötven küszöbén, csak nyugalomra vágyott, és Cyrusra. És most végre meg is kaphatja a teljes nyugalmat. Jenny majd elintéz helyette mindent, és Blair nem fog neki nemet mondani. A lánya munkamániája másban is mutatkozhatna, mintsem a folytonos gépelésben. Eleanor azonban mégsem tudta, hogy miért csinálja ezt a lánya. Újra olyan önpusztító életmódot folytat, mint mikor Serena elment. Több napig egy falat sem ment le a torkán, egy Bass elleni elvesztett fogadás vette rá a tizenhat éves Blairt, hogy legalább egy szendvicset megegyen. Nate sajnos nem bírta rávenni a lányt az evésre, csak Chucknak sikerült. Egek, mi lett volna, ha nem segít neki a két fiú! A lánya már biztosan a korházban töltené a mindennapjait, infúzión kapná az ételt és az italt.

Eleanor megborzongott, majd a haja helyett a bézs függönyt kezdte el birizgálni. A tervének be kell válnia! Nem kételkedett, elvégre kitől, mástól örökölte volna Blair a cselszövő-génjeit? Az is biztos volt, hogy nem Harold volt a tettes ez ügyben.

-          Eleanor, drágám! – csivitelte Cyrus, miközben egy-egy pohárral és a kedvenc borukkal közeledett az ablak felé. A nő elmosolyodott. – Mi a baj, kedvesem? – kérdezte a kopasz.

-          Félek, hogy Blair nem kapja be a horgot – mondta őszintén a Waldorf.

-          Ugyan, kérlek – legyintett a mini férfi. – Senki nem fogja észrevenni, Blair pedig kiszámítható, ha tudjuk a célját, vagy a cselekedeteinek az előzményét. Mivel mind a kettőt kiderítettük, nem lehet semmi gond. Csak a kis Jenny ronthatja el, de nem annyira, hogy Blair-cica ne írja alá a szerződést – mosolygott a sztár-ügyvéd. – Most pedig, ideje lazítanunk.

Eleanor mosolya kiszélesedett, és tudta, hamarosan már nem kell semmivel sem törődnie, csak az esetleges unokákat várnia.

Lala