No. 03 Chapter: Interview with the Prince

Sziasztok!
Huh, ilyen csodás péntek reggel még ebben a tanévben nem volt! W.W Valami kirándulás miatt elmaradtak az óráink, tegnap is csak 4 volt. Bocsánat, hogy nem hoztam időben a fejezetet, de gondjaim vannak, és ugyan a tanulás elég jól megy, még van egy függőben lévő fogadásom az egyik fiú osztálytársammal. Ki kell olvasnom jövő hét péntekre A Fekete Prizma c. könyvet. Aki ismeri, az tudja, hogy röpke 780 oldal.
Jó hír viszont, hogy ez a fejezet is időben (mínusz a minimális késés) készen lett! Szóval, jó olvasást! ;)

'Chapter

Ideges volt. A frissen manikűrözött körmeivel egy jól megszokott ritmusra kopácsolt az elegáns kávézó leghátsó asztalánál. Ha herceg is az illető, még neki sem megengedett ennyit késni egy fontos interjúról. Ráadásul pont Blair Waldorffal? Nevetséges.Blair lassan fújta ki az eddig bent tartott levegőjét, a szemeit mereven az ajtón tartva rendelt magának még egy cappuchinót. Már a harmadikat itta sorozatban, és másfél órája várakozott a hercegre. Grimaldi Louis. Honnan ilyen ismerős neki ez a név? A sok munkától talán nem csak az egészsége, de a memóriája is romolhatott. Valamelyik nap Serenát is alig ismerte meg az egyik partin.

Türelmetlenül hátradobta barna tincseit, majd a táskájában kezdett el kutakodni, hogy írjon a főnökének, a delikvens képtelen idetolni a képét – persze mindezt finomabban megfogalmazva. Rengeteg időt elvesztegetett erre a találkozóra, tönkretette a napirendjét, és ráadásul még nem is találkozott a herceggel sem! Inkább megkockáztatja, hogy másnak adják a cikket – vette elő a fehér IPhoneját.

Hirtelen nem is tudott megszólalni. A Gossip Girl cikket már reggel megkapta, de még ideje sem volt ránézni, pontosabban el is felejtette. Most viszont letaglózott. Hogy Little J, itt? Ez biztosan csak egy idióta facebookos kép, amit valaki beküldött GG-nek. Blair elnyílt ajkakkal, döbbent arckifejezéssel bámulta a képernyőt, és csak percekkel később jutott az eszébe levegőt venni. Intéznie kell egy életmentő hívást! Tárcsázás után egy másodpercet sem kellett vállnia, az első kicsöngésre fel is vették a telefont

-          Chuck – szólt bele mosolyogva a barna. – Igen, láttam – komorodott el a hangja.

Elegánsan felkelt az asztaltól, a szabad kezével pedig megigazította az ezüst, pikkelyszerű anyagból készült egyberuháját, majd platformos tűsarkújában a lánymosdó felé vette az irányt. Lassú léptekkel közelítette meg a barna ajtót, a telefonba csak hümmögött, amíg be nem lépett a helyiségbe.

-          Igaz a hír, ami a Gossip Girlön van fent? – kérdezte B idegesen. A bal kezével a kagylóra támaszkodva nézett szembe a tükörképével. Megállapította, hogy még kifacsart kinézete és fáradt tekintete ellenére is csinos. Sőt, tökéletesen néz ki. Bármelyik pasinak összefutna a nyál a szájában, ha ránézne.

-          Csodálkozom, hogy csak most hívtál emiatt. Serena találkozott is vele – válaszolt a mély és fáradt férfihang. Blair szinte látta maga előtt, ahogy Chuck a kedvenc poharába tölti ki a whiskeyét, majd két korttyal el is nyelni az adagját. Blair szája felfelé kunkorodott.

-          El akarom intézni a ribancot – jelentette ki a szokásos cselszövő-hangsúlyával, immár mosolyogva.

-          És ehhez én is kellek. – Blair biztos volt abban, hogy a Bass most éppen öntelten vigyorog,

-          Pontosan. Pár óra múlva nálad? – A vonal megszakadt, ami a Waldorfnak elég válasszal szolgált. Chuck elfogadta a felhívást.

Még utoljára igazított a szürke szteppelt mintás hajpántján, majd kifordult a mosdóból. Sóhajtva visszaült a helyére, és várt. Próbálta tolerálni a jövőbeli uralkodó hiányos készségét, ami abban nyilvánult meg, hogy a kedves herceg egyáltalán nem ismerte az órát, a nagy- és kismutató szerepét a számlapon. Már most tudta, hogy milyen durva kritikával fogja illetni a királyi sarjat. Blair képtelen volt megállni a mosolygást.

Daniel Humphrey fáradtan túrt bele fekete, göndör hajkoronájába. Mégis, hogy lehetett annyira idióta, hogy elvállalta ezt a munkát? Már három órája az utcasarkon szobrozott, hogy végre kiszúrja Monaco hercegét, Grimaldi Louis-t. Pontosan tudta, hogy a férfinek itt lesz találkozója egy interjú keretében a W magazinnal – csak remélte, hogy nem kedvenc Waldorfját küldték ki –, és hála a szövetkabátjában lapuló képnek, azzal is száz százalékosan tisztában volt, hogy néz a férfi. Kicsit hülyén érezte magát, hogy férfi létére egy pasira vadászik, de a munka az munka. Bár, nem volt feltétlenül szüksége pénzre, jól jött volna neki egy kis kiegészítés a zsebpénzéhez.

Meg legalább végre lehetősége nyílt kicsit kiszabadulni abból a világból, amit most ír Sabrinával, Claire-rel, Charlie-val és a többiekkel. Jobban belegondolva viszont ez volt az ő valósága. Az öntelt manhattaniek, akik több éven keresztül semmibe vették. Remek kis élet – dörmögte magának ironikusan.

Már a könyve szereplői is túlontúl arrogánsak és önteltek voltak, hát még azok, akikről írt! Serena Van der Woodsen, a szőke botránykirálynő, aki képtelen egy pasinál három hónapnál tovább maradni. Dan volt a kivétel a lánynak, hiszen vele egy teljes évig bírta.

A Humphrey elpirult. Eszébe jutottak a tüzes csókok az iskolaudvaron, a sok ellenséges tinédzser, akik egyáltalán nem is támogatták a kapcsolatukat, amikor Vanessa rájuk nyitott, és persze egyből a következő lépcsőfok: amikor lefeküdtek egymással. Még élénken élt a tűzveszélyes szobája és az együttlét emléke a fejében. Serena akkor már tapasztalt volt, és mégis ő érezte magát kínosabban, amikor Dan nem veszítette el a szemkontaktust, végig az arcát nézte, nem a testét, vagy a melleit. És a gyengédség, amivel egymás iránt éreztek, a tiszta, őszinte, bolond szerelmük megkoronázta az eseményt. Daniel nem érzett ilyet azóta, és biztosan tudta, hogy azaz alkalom Serenának is különleges volt.  

Legalább a gondolatai elterelik a figyelmét arról, hogy halálra fagy – és valamilyen szinten fel is melegítették azok. A lábujjait már konkrétan nem is érezte – lassan már attól félt, hogy amputálni kell őket, mint ahogy a hegymászóknak szokták. Megborzongott a gondolatra. A lábujjai bármennyire is haszontalanok, nem akart tőlük elválni.

Daniel a szeme sarkából észrevett egy alakot, aki eléggé hasonlított a képén szereplő Grimaldi Louis-ra. Szerencséjére most nem tévedett, és tényleg a herceg tért be a sarki kávézóba, így Dan jó oknyomozóként, követte is a férfit. Szaftos cikket kell összehoznia, ha akar további munkákat is a laptól.

Elégedetten dőlt hátra a vörös kanapén, miközben nagyot kortyolt a dizájnos üvegpoharából. A lábát a keresztbetette, és mosolyogva nézte a kikapcsolt állapotban lévő plazma tévét. Akik nem láttak bele a fejébe – már pedig ezt kevés ember mondhatta el magáról –, azoknak biztosan úgy tűnt, mintha pszichopata lenne. A semmin mosolyogni? Ijesztő egy szokás.

Azonban Chuck Bassnek most volt min vigyorognia, szinte már a fellegekben járt, a munkáját félredobta, és minden megbeszélését elhalasztotta a Blairrel való találkozás miatt. Már előre tervezgetett, jól átgondolt, működő cselszövéseket gyártott, hogyan tudnák a leggyorsabban, és a leghatásosabb módon megszégyeníteni a kicsi Jenny Humphreyt. Sok ötlet megfordult már a fejében, de egyik sem volt igazán tökéletes – Blair furfangja nélkül egy terve sem tökéletes –, olyan, ami tényleg árthat a gótnak, és ami miatt még talán sírni is elkezd.

Blair megint el akarta űzni Jennyt, és őszintén? Ő is támogatta a barna tervét. Dühös volt Jennyre, hiszen miatta szakítottak álmai nőjével. Vagyis, Jenny és az ő gyengesége miatt. Ha csak pár perccel tovább maradt volna az Empire State Building tetején…!

És már megint Baliren jár az esze, és azon, hogy mit rontott el, hol hibázott a kapcsolatuk alatt. Viszont sokat jelentett neki, hogy őt hívta, és nem mást. Ez rendesen dobott az önhittségén, már biztos volt abban, hogy nincsen a láthatáron semmilyen új kérő, hódoló, nyálgép, vagy pasinak csúfolt parazita. Blairnek szüksége van rá, és ezt be is vallotta. Chuck legszívesebben az összes többi férfi képébe röhögött volna, hogy ő bizony már megszerezte magának azt a nőt, akit neki szánt az ég – vagyis, csak félig. De azért, ha, és ha!

Ráadásul Andrew sem jelentkezett – ami azt jelenti, hogy Blairrel minden rendben van. A magánnyomozóját ráállította a Waldorfra, és ha esetleges, kéretlen randin lenne a kisasszony, Andrew azonnal hívni fogja. És mivel eddig még egy SMS-t sem kapott, biztos volt a győzelemében.

Azonban Chuck hamar hangoztatta a győzelmét és a vele járó nyeremény is túlságosan sietve tulajdonította ki. Amint véget ért a gondolatmenete, az IPhoneja megszólalt. Az öltönyéből előbányászva, sóhajtva vette észre, hogy ez bizony a magánnyomozója.

-          Adrew – szólalt meg, de már nem tűnt olyan magabiztosnak a hangja, mint ahogyan az előbb érezte magát.

-          Üdvözlöm, Mr. Bass. Miss Waldorfról vannak híreim – válaszolt monoton hangon a férfi.

-          Hallgatom. – Chuck érzékelhetően feszültebb lett. Talán most dőlnek össze az eddig szövögetett tervei?

-          A kisasszony éppen egy bizonyos Louis Grimaldi herceggel kávézgat a hetvennyolcadik és a nyolcvanötödik sarkán – Chucknak csak egyetlen információ ragadt meg az elméjében.

-          Herceg? – sietve pattant fel az eddig kényelmes helyzetéből, majd a délelőtt kapott üdvözlő kártya után kezdett el kutatni. Tudta, hogy a pulton hagyta a lapot, de végül a földön találta meg.

Kapkodva bontotta ki újra a már valamennyire renovált borítékot. Jobban megnézve, viasz pecsét volt rajta, egy sólymos címerrel, aminek a feje búbján egy korona helyezkedett el. Hogy nem vette ezt észre, te szent ég! Felütve a lapot, kétségbeesetten kutatott a szemeivel az aláírás után. Grimaldi Louis. Ugyanaz a név.

Úgy néz ki, Blairért tényleg egy herceg jött el fehér magángépén.

Blair Waldorf boldogan nevetett az újabb bókon, amit a herceg mondott. Olyan kedves volt, meg persze olyan… más. Chuck fele ennyit sem bókolt neki egy hónap alatt, de bók és bók között is volt különbség. Louis nyájas, költői, félig francia hízelkedése már szinte átlátszónak tűnt, az ötödik után csak megköszönte és illemből kuncogott rajtuk, nem vette őket komolyan. Míg Chuck igazán tudott, olyan szívdobogtató, igazi hízelkedéseket, amiknek még a századik alkalommal is képes volt hinni. A jelenlegi helyzet viszont rendkívül kényelmes volt.

Egek, már megint összehasonlítgatja őket! Ez már a tizenharmadik alkalom az elmúlt fél órában. És Chuck tíz-háromra vezet. Jesszus, még a győzelmeit is számolgatja! Ja, és még egy pont a Bassnek, mert ő nem késett volna, ha Blair Waldorfról van szó. Sőt, még előbb is ment volna, nehogy egy percet is várnia kelljen a lánynak! Blairnek egyből a közelgő találkozójuk jutott az eszébe. Vajon Chuck már az Empireben van? Hiszen az alkujuk óta nem is találkoztak egymással!

Blair emlékezett, amikor képes volt egy szál alsóneműben végigriszálni az utcán, menetben az Ártatlanok és Bűnösök partijára. Egyértelmű volt, hogy ő a Bűnösök táborát fogja gyarapítani, ahogyan Chuck is.

Nagy nehezen belógott a partira, és valahogy sikerült Chuck közelébe jutnia anélkül, hogy bárki ismerős rajtakapta volna. Mivel a Bass sem akarta kockáztatni a lebukást, felvitte a színpad mögötti függőhidakra, ahol akkor senki nem tartózkodott.

És éppen, mikor szerelmet vallottak egymásnak, és újra úgy döntöttek, hogy együtt lesznek, a függöny, ami eltakarta őket a partizók elől, lehullt, hála Serenának. Vagy Juliettnek. Vagy Jennynek. Nem is tudja, ki volt a tettes, de akkor elveszítette a lehetőséget, hogy Ann nyomdokaiba léphessen, elindulhasson a Manhattan nagyasszonyainak útján.

„Blair Waldorfnak kell lennem, mielőtt Chuck Bass barátnője leszek”.

Egy hét elteltével, úgy gondolta, hibázott. Ha akkor engedett volna a vágyainak, talán már régen valamelyik európai országban nyaralhatnának együtt Chuckkal.

Megbolydult az elméje, vagy mi? A vele szemben ülő pasi egyenesen sóvárog a figyelméért, egyetlen pillantásáért, míg Chuck… Már megint Chuck! Mintha nem lett volna elég az előbbi elmélkedése!

Blair kezdte magát hülyén érezni. Louis folyton és édesen csivitelt vele szemben, viszont már azt sem tudta, hogy mit kérdezett tőle, amire ezt a bőséges választ adta a herceg. Na meg ez a másik! Egy herceg ül vele szemben! Uh, szerencse, hogy fel kell venni az interjúkat, így talán majd tud róla egy normális cikket is írni.

-          És mond csak, miért jöttél ide, New Yorkba? – kérdezte, majd ivott egy kortyot a krémszínű cappucinójából. Úgy döntött, villant egy keveset, hátha ez eltereli a gondolatait Chuckról és a közelgő kis ötletbörzéjükről – amik szinte mindig szeretkezéssel végződnek –, pontosan ezért is keresztbetette a lábait, és hagyta, hogy a szűk, testére tapadó ezüst ruha felcsusszanjon. Flörtölt – ezt bárki megállapíthatta volna.

-          Hát nem kaptad meg az ajándékomat? – kérdezett vissza a herceg, mintha ez elég válasszal szolgált volna Blair előző kérdésére. A fejét félredöntve nézett a lány barna szemeibe, majd pedig a lábán állapodott meg a tekintete. Blair egy pillanatra azt hitte, hogy combfix lapul abban a csomagban. A másik oldalról meg, minek küldene neki ajándékot valaki, akit nem is ismer? Kész rejtély ez a pasas, tisztára olyan érzése volt, mintha már találkoztak volna.

-          Öhm, nem? – válaszolt bizonytalanul.

-          Pedig szóltam az inasomnak, hogy továbbítsa a lakására. Az Empire hotel legfelső lakosztálya, igazam van? – Blair elpirult. Az a csomag tele combfixszel most biztosan Chucknál van!

-          Nem éppen – húzta el a száját. Kínosan félrenézett, és ekkor vette észre az egyik sarki asztalnál Daniel Humphreyt. Küldött a fiúnak egy fintort, majd újra magyarázni kezdett. -  Az ex-pasimhoz küldted az ajándékod. – Louis döbbenten nézett Blairre, aki inkább úgy döntött, félbehagyja az interjút. Így is elég kínos volt ez a beszélgetés már mind a kettejüknek, olyan erőltetett és személytelen volt.

Bár B a kérdéseinek a felét sem tette fel – és már nem is szándékozott többet –, több mint elég anyag lesz, a herceg igazán sokat beszél, és belemegy a részletekbe. Majd azt írja, hogy a többi kérdést időhiány miatt nem tudta feltenni.

Amúgy nem mondott le a botrányos cikkjéről – hiszen ez a munkája, a gonosz és a sértő cikkek megírása –, de azért néhány pozitív dolgot is meg fog említeni a hercegről, ezt már elhatározta.

-          Azt hiszem, jobb lenne, ha ezt a beszélgetést most felfüggesztenénk – emelkedett fel a székről. – Ha megbocsátasz, beszélnem kell az úriemberrel a másik asztalnál – mutatott Danre, miközben egy ördögi vigyort villantott. – Örültem a találkozásnak – mosolygott a férfira immár bájosan.

-          Úgyszi… - Louis nem is bírta befejezni a mondatát, Blair már el is szelelt mellette.

Louis kényelmetlenül érezte magát. Blairt nem is érdekelt, látta rajta, hogy a lány lélekben teljesen máshol jár, és azt is, hogy nem emlékezett rá. Ritka az olyan nő, aki elfelejti a monacói herceget! Azonban Blair képes volt erre, ami Louis-nak imponált.

Ő ki sem bírta verni a fejéből ezt a gyönyörű és okos lányt egész nyáron, de Blair… jelenlegi helyzetben rá sem bagózik. Helyette egy mocskos magazinnál robotol, és hiába a csinos külső, a Grimaldinak feltűnt, hogy Blair belül egy roncs. Mint egy tragacs, egy régi, rendesen agyonhajszolt, lerobbant, gépjárműnek csúfolt romhalmaz.

Azonban a céltudatossága és a magabiztossága megmaradt.

Viszont láthatóan Blairt nem érdekelte Louis, akár herceg, akár nem. Pedig Louis igazán próbálkozott, le akarta nyűgözni a lányt a műveltségével, idézeteket mondott a Hamlettből és a Rómeó és Júliából is,  és mindenre próbált minél bőszavúbban válaszolni, még olyan információkat is megosztott vele, amik eredetileg titkosan. Elég érthetően bizonygatta, hogy semmilyen nőügye nincsen a láthatáron, és az ideálját is elmondta, ami pontosan ráillet Blairre. És ráadásul még a szívből jövő bókjait is figyelmen kívül hagyta a Waldorf. Párizsban bezzeg, még a legjobb barátnőjét is képes volt belelökni egy szökőkútba, csakis miatta! Louis-ban felkorbácsolódott a férfiúi hiúsága, azt akarta, hogy Blair emlékezzen, és megint mindent megtegyen miatta. Még ilyen őrült dolgokat is.

Amikor Pierre szólt neki, hogy a W magazin kér tőle egy interjút, és leírták, hogy az egyik legjobb új riporterüket küldik, először Louis úgy gondolta nem akar semmilyen szennylapban szerepelni. Csak megtalálni az ő Hamupipőkéjét, aki elhagyta a cipellőjét. Aztán megtudta, hogy Pipőke a kezdő riporter. Egyből belement volna bármilyen ócsárló, becsmérlő cikkben való szereplésbe, csakhogy találkozhasson a lánnyal. És tessék, találkoztak, de semmi megfogható eredménnyel nem szolgált. Ez volt az egyetlen dolog, amint Louis bánt a beszélgetés alatt.  

Dan gyorsan elkapta a fejét, amint észrevette Blair ördögi mosolyát. A jegyzeteit egyetlen mozdulattal belesöpörte a táskájába, azt asztalára helyezett úgy húsz dollárt, majd sebes tempóban elhagyta a kávézót. Azonban Blair elkapta. Szerencsére már kint voltak a kávézóból, így nem hallotta senki sem Blair állatias üvöltését – amit az utcazaj elnyomott, de Dan dobhártyáját beleszakította.

-          Humphrey! – Dan a füleire szorította a kezét, miközben imádkozott azért, hogy Blair éles karmai csak a ruhájába tegyenek kárt, ne szakítsák fel a bőrt a vállán, esetlegesen törjenek össze pár csontot a felsőtestén. Fájdalmas egy dühös, frissen manikűrözött Blairrel hadakozni. Nagyon.

-          Waldorf, jó látni – szólt halkan, félt az újabb dühkitöréstől. Blair válaszul dobbantott egyet.

-          Mióta ültél te annál az asztalnál? – kérdezte vadállatiasan. Férfi legyen a talpán, aki nem rosál be tőle. – És mit tettél el a táskádba, ha? – Dan arca megrándult, az egyetlen szerencséje az volt, hogy háttal volt a vérmes hárpiának.

-          Semmit? – A félénk férfihang elég bizonyítékkal szolgált Blair számára. Csak a rosszul hazudó pasik tudnak ilyen hangot megütni. Elmosolyodott, majd a kezeivel elkezdte a terepszínű régi iskolatáska csatjait szétfeszíteni, miközben Dan vergődött, mivel rájött, mit akar tenni a Waldorf.

-          Na, engedj már, mutasd már meg! – követelte a barna, platformos cipellőjében toporogva, továbbra is a csattokkal és Dan mozgolódásával hadakozva.

Egy külső szemlélő számára eléggé komikusan hatott volna a jelenet, de ez most élet-halál harc volt a számukra. Vajon mit rejteget a Magányos Fiú az ósdi puttonyában?

-          Ahaha! Megvan! – Emelte fel az ördögi Waldorf nyertesen a füzetlapokat. Dan csak sóhajtott, és remélte, hogy nem fogják ezért kikaparni a szemeit. Blair hangosan kezdett el olvasni: - Blair Waldorf flörtölt a herceggel, mintha csak magának akarná, akár trófeának, hogy aztán írjon a férfiról egy botrányos cikket, pontosan, mint az előző barátjáról is, Nathaniel Archibaldról. A herceg pedig belement volna a játékba, noha a végeredmény egészen addig rejtve maradt volna előtte, amíg kézhez nem kapja az újságokat, és… - Blair nem olvasta tovább, szikrázó szemekkel nézett a göndör hajúra. – Humphrey, meghalsz, ha ezt lehozod! Amúgy meg, rólam írsz cikket, vagy Louis-ról? – kérdezte sebtében.

A fejét elfordítva, arcon csapta Dant a barna loboncával, majd elegánsan a földre dobta a füzetlapokat, és sértetten, gyorsan kopogó cipőkkel elsietett a találkozójára.

Dan fáradtan kaparta össze a földről a megmaradt és még használható, teleírt lapokat. Nem volt felkészülve egy hisztis, tornádóként az utcán végigsöprő Blair Waldorfra. Mint, ahogy senki sem. Sajnálta azt, akihez a lány igyekezett.

Éppen hogy felállt, a kávézó ajtaja kinyílt, és a herceg lépett ki azon. Dan és Louis tekintete találkozott, egyazon a másodpercben ráncolták össze a szemöldöküket, majd ketten kétfelé indultak.