No. 05. Chapter: Urgent things

-     Sziasztok! Jaj, de jó végre ez az őszi szünet! Csak utána egyből - sajnos - 4 Tz-t írok, szóval tanulnom is kell; ebből kifolyólag csak ezt az egy fejezetet tudom hozni a szünetben! Dobpergést kérek - a blog megkapta az első kritikáját, ami tulajdonképpen nagyon szép lett (ahhoz képest, hogy még csak kezdőcske blog...?), és salala, részt veszek egy versenyen is, mint látható, ahol igazi blogger-nagyágyúk indultak. Talán kicsit nagyon bizakodó vagyok a bloggal kapcsolatban, de próba-cseresznye alapon nekem bármi jöhet! ;)

'Chapter

-          -     Eleanor, sajnálom – mentegetőzött Jenny. A padlótól a tetőtérig nyúló ablakon át bámulta Manhattan felhőkarcolóit és exkluzív hoteleit. Néha viszont a tekintete a Brooklyn-hídra tévedt. Az égen borús fellegek gyülekeztek, szinte már olyan sötét volt, hogy villanyt kellett gyújtania a lakosztályban.

-          Jenny, ha nem jöttek rá, nem szúrtál el semmit – mondta a vonal másik végéről a Waldorf. Jenny tovább bámulta a hidat, belemerült a látványba. Régen hogy utálta azt a nyomorult építményt! Hiszen emiatt különböztették meg őt az iskolájában a többiektől, hogy ő csak egy kis pénztelen, brooklyni söpredék volt a hierarchiában, amit Blairék irányítottak. A Humphrey beleharapott az alsó ajkába – nem akart a középiskolai éveire emlékezni, amit a Constance-ban töltött.

Hirtelen hőkölt hátra, amikor egy esőcsepp az üveghez ütődött – ezzel megijesztve őt. A szemeibe újra visszaköltözött a fény, amint visszatért a gondolataiból. Csak ekkor kapott észbe, hogy még nem is válaszolt a Waldorf-nőnek.

-           Attól tartok, hogy valamit máris kitaláltak ellenem – sóhajtotta a szőke. Ellépve az ablaktól, otthagyta a panorámát, és a levetődött a puha, bézs ülőgarnitúrájukra, a jobb lábát pedig a háttámlára helyezte, és a rajta lévő fekete, platformos cipőnek a sarkát kezdte nézegetni.

-          Mi a legrosszabb, amit ellened elkövethetnek? – kérdezett vissza Eleanor egy kis idő múlva. A lányát ismerte, de a cselszövéseit nem – legalábbis olyan jól nem.

-          Nem tudom – gondolkodott el a Humphrey. – Talán egy rakat gyógyszert öntenek a táskámba, majd egész New York előtt drogosnak állítanak be? – kérdezte végül. Ez volt az első eshetőség, ami az eszébe jutott, hiszen Chuck pontosan tudja, hogy dílerkedett. Sejtette, hogy a múltjában fognak keresgélni valamit, amit könnyen fel lehet ellene használni. És valljuk be, hiába még csak tizenkilenc éves, sok dolgot hagyott maga mögött itt, Manhattanben.

-          Akkor mindig olyan táskával járj, amin van zipzár.

A lift vendég érkezését jelezte.

-          Most mennem kell – azzal le is rakta a készüléket. Vonalason beszéltek, hiszen sejtette, hogy Chuck nem hagyta annyiban, és most minimum a mobilját lehallgatatja valakivel.

Amikor oldalra nézett, Serena szőke loboncát vette észre a konyhában.

-          Szia – köszönt neki Jenny félvállról. Már nem is próbálkozott azzal, hogy rendbe tegye a köztük lévő dolgokat, és beavassa Serenát. Semmi kedve nem volt az esetleges illemcsevejekhez, már lemondott arról, hogy valaha is még ebben az életben, olyan jóban legyenek, mint régebben, amikor megismerkedtek.

-          Üdv – köszönt vissza hidegen Serena.

A Humphrey inkább elindult a szobájába. Serena volt szobájába.

Daniel Humphrey legszívesebben a klaviatúrába verte volna a fejét. A szemei véreresek voltak, alattuk hatalmas karikák helyezkedtek el, az arca pedig nyúzott és fakó volt. Három órája bámulta az üres dokumentumot, amit egy idő után a szemei nem bírtak. De legalább már a Grimaldi-s cikket letudta, és visszatérhetett a saját maga által kialakított manhattani világba.

Nem tudta, hogyan kezdje el az új fejezetet – szám szerint a huszonheteset. Elakadt egy résznél a könyvébe – ott, ahol a Blairrel való csók következett. Összezavarta. És nem csak az igazi Blair, hanem a saját karaktere, Claire érzelmei, és cselekedetei, akit Blair személyiségéből gyúrt. Más szóval, inkább amiatt vált köddé az ihlet, mert nem tudott Blair karakterébe csak úgy belelibbeni Dylanként. Pedig a többiekkel annyira egyszerű volt – kivéve, ugye Charlie-t.

Dylan különben is csak egy felfuvalkodott idióta, aki azt hiszi, hogy brooklyni származása ellenére övé egész az egész világ – jelen esetben, ezt Manhattanként kell értelmezni. Azaz ő Dan „sötétebb” éne. És miért is csókolózna egy ilyen pasival Blair „jobb” éne, aki Claire-t személyesíti meg a könyvben? Semmi oka nem lenne rá. De akkor is kell egy fordulat, amivel felborzolhatja a kedélyeket, amire az olvasó nem számít, mégis logikus, ha a szereplők személyiségéből indulunk ki. Claire utasítsa el, mondván, hogy Charlie az igazi számára? Túl klisé. Vagy ha Sabrina kavarna Charlie-val?

Dan megborzongott. Serena és Chuck? Nem elég, hogy mostohatestvérek, elég gyomorforgató lenne egy románcot írni köréjük, ami csakis a kapcsolataik és katasztrófális szerelmi életük gyászolása miatt következik be.

Dylannek kéne valamit elkövetnie, ami meglepő lenne. Elvégre, ha máshol nem is, de itt, Dylanként legalább bevallotta magának, hogy vonzódik Claire-hez. Vagyis Blairhez.

A Humphrey megrázta a fejét, göndör tincsei rugóként ugráltak össze-vissza a feje búbján. Kezdi a könyvét összekeverni a valósággal. És ez nagy baj. Hiába érzi azt, hogy Serena kell neki, Blairen sem siklanak át a szemei, úgy, ahogy még anno a gimnáziumban. Kifejezetten csinos.

Ha döntenie kellene a két bombázó között, biztosan vacillálna egy ideig. És, hogy kivel hozná össze Dylant? Sabrina a botrányaival sokkal jobban illik Dylanhez, aki fennhordja az orrát, és bunkó. Viszont Claire-rel elérhetne egy jellemfejlődést a fiúnál. Hiszen a jó lány… Jesszus, Blair, mint jó lány? Hová fajul a világ?

Dan most ténylegesen lefejelte a gépét. A szemeit lehunyta, és élvezte a laptop melegségét, próbált feltöltődni. Aztán eszébe jutott valami egész érdekes dolog.

És ha Dylan és Claire csak egyetlen éjszakára jönne össze? Vigasztalódásként, és Claire hiába jobb lánykarakter, mint Sabrina, valamivel neki is lazítania kell. Dan kombinálni kezdett, és a szemei felcsillantak az örömtől, hogy végre valami használható is kipattant a fejéből. Elvigyorodott, miközben az ujjai eszméletlenül gyorsan szaladgáltak a billentyűkön. Oda sem figyelt, csak a fantáziájában elmerülve, a szemei előtt felvillanó képeket kezdte leírni. Egy igazi, forró, szükség-szexet.

Chuck Bass legszívesebben a falba verte volna a fejét. Miután kijózanodott, azonnal az irodájába sietett, ugyan a rúzsfoltok még ott éktelenkedtek a nyakán, és a fésülködéssel sem szórakozott. A gondolatai az Empire hanyatlása és az öngyilkosság között forogtak, hiszen a hotele bevételének a romlása folytatódott, és a kiesés már majdnem kitette a vagyona egy huszonötöd részét. Hiába ült az egykor olyan nagyra becsült, és kicsiként különlegesnek titulált, fekete, bőr, főnöki székben, az nem javított semmit a helyzeten. Sem a képzelő ereje, sem az üzleti érzéke nem lett ettől jobb. A francba is, ő nem Bart Bass!

Tulajdonképpen mielőtt átvette volna a bizniszt, csak gengszeterekkel és pénztelen csavargókkal kötött megállapodásokat. Gyötrődés közben az apja régi könyveléseit és jegyzeteit nézegette az egyik régi mappában még akkorról, amikor a Bass vállalat megalakult. Idegesítő könyvelési számok, amikbe az apja elegánsan bele-belejavítgatott, a jegyzetek, amik többnyire csak unalmas részleteket és ötleteket tartalmaztak, néhány cicomás partimeghívó, és azokhoz fűzött kisebb kommentek. Hogy levezesse a feszültséget, ami az utóbbi tíz percben gyülemlett fel benne, galacsinokkal dobott kosarat a kukára, amikor az eszébe jutott a megoldás.

Hát persze, a partik! Chuck úgy ugrott fel örömében a székből, mintha valami megszúrta volna. A kezeit összefonta a mellkasa előtt, és járkált az antik stílusú irodában körös-körül. Már csak egy téma kell, amire felépítheti az egész partit. Szokatlan, mégis ismert. És ki is lenne tökéletesebb a tervezésben, mint a kedvenc Waldorfja?

Chuck most először húzta mosolyra az száját ezen a héten. Ezzel megmentheti az Empire-t, és talán Blair figyelmét is újra felkeltheti. Egy szó van erre a kombinációra: tökéletes.

A szerkesztőségnél bolondok háza volt. Az alkalmazottak hangya módjára szaladgáltak ajtótól-ajtóig, földszinttől a harmincadik emeletig. És Blair erre a fejetlenségre tért vissza. Senkinek fel sem tűnt a jövetele, amíg a fekete hajú gyakornoka, Stephanie frontálisan nem ütközött vele.

-          Miss Waldorf, végre, végre! – úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Blair sehogy sem tudta megérteni, hogyan is került be a szerkesztőségbe ez az ártatlan kis fehér galambocska, ahol köztudottan arról szól a munka, hogy egymást tapossák az emberek a földbe.

-          Mi történt? – kérdezte unottan Blair. A szemeivel a fejét vesztett, magassarkús tömeget pásztázta.

-          Ja, igen, igen! Előbbre hozták a jövő hónapi szám megjelenését, és kevés cikkünk van teljesen készen. Keddre már el kell küldeni az összes cikket a nyomdának! Miss Grandié pedig hívatott téged! – A lány szinte egybe, levegővétel nélkül darálta le a nap eseményeit azzal a bosszantó, német akcentusával. Blairnek kellett egy pár másodperc, mire felfogta, hogy mint hablatyolt a gyakornoka, majd se szó, se beszéd, faképnél hagyta a német lányt.

Blair egyáltalán nem döbbent meg, amikor Reené Grandié egy régi, összecsavart számmal hadonászott az irodájában. Tűzvörös, göndör lobonca ide-oda szállt a heves mozdulatainak hála. Az erős sminkjétől még ijesztőbbnek nézett ki, de így csak még jobban hasonlított Kate Winsletre. Viszont a stílusa merőben eltért a színésznőétől: energikus, kellően kacér, határozott és főnökösködő volt az igazi Reené, aki könnyen átlép mindenkin a fekete, magasított bokacsizmájában. Az alkalmazottjai, mind azt mondták, hogy ő a W magazin igazi Madame-a.

Amint a nő meglátta az egyik kedvenc beosztottját, a Waldorfot, az újság abban a percben esett ki a kezeiből. Csókos száját kígyószerű mosolyra húzta. Már csak az ajkai között kitülemkedő villás nyelv hiányzott volna, és az ember egészen egyszerűen összekeverhetné egy hüllőházból szabadult furcsa lénnyel. A sok plasztika miatt a bőre inkább tűnt olyannak, mintha pikkelyek borítanák, mintsem rendes, normális bőr.

Csontos kezeivel a Waldorf felé intett, és Blair habozás nélkül lépett a főszerkesztőasszony íróasztalához.

-          Oh, Waldorf, végre itt! Kezdtem aggódni, hogy eltévedtél, hiszen az Empire-ből másztál el idáig.

-          Jó újra látni, Reené – eresztett meg Blair egy illedelmes mosolyt. – Gondolom, volt okod arra, hogy visszahívj – a főnöki értetlenséget színlelve döntötte félre a fejét. – Neked, ugyebár minden mindegy, ha férfi van a dologba.

-          Okos vagy, kicsi lány, de még fiatal vagy az ilyesmikhez. Viszont, mivel cikkhiányban vagyunk, hempergés helyett elkezdhetnéd írni a interjút a kedvenc monacói hercegünkkel, mert nem akarok még egy olyan tömegcikket lehozni a pattanások eltüntetéséről, mint múlt hónapban. Azóta fontolgatom, hogy kirúgom a te csodás Amandádat – közölte nyersen a nő.

-          Nyugodtan, de Stephaniet hagyd meg, kell valaki, aki kávét hoz, és jól is ír. Csak ne lenne olyan idegesítő az akcentusa!

-          Akkor egyelőre mindent megbeszéltünk – Reené újra elmosolyodott. – Holnapra szeretném az asztalomon látni a Grimaldi-s cikket, Drama Queen.

-          Rendben – azzal Blair ki is fordult a főnökasszonyi irodából.

Reené dolgozó helyisége a duplája volt az ő irodájának, és még egy külön büférészleg is tartozott hozzá. Valamint nagyobb hatalom, és több befolyás is. Ezért akarta azt a posztot, már csak valahogy nyugdíjaztatnia kéne Reenét. Azonban, Reené számit erre. Szóval még várnia kell erre az akcióra, és jelenlegi elsődleges feladata az volt, hogy a mai délutáni alanyát kivesézze, és hűen a stílusához, kissé eltúlozza azt. Egek, tényleg nagy mázli, hogy fel kell venniük a beszélgetéseket, mert mostanra már azt sem tudja, hogyan nézett ki az a pasas. Csak a nevére emlékezett: Louis Grimaldi.

Blairt az irodájába érve, azonnal megtalálta a Múzsa csókja. A zöld szín igazán inspirálóan hatott rá, amíg a gépe bekapcsolódott, kézzel kezdte el írni egy halványlila lapra a cikke bevezetését és az első pár sorát.

„A kaszinók országának hercege, Louis Grimaldi

Ritkán van az ember nőjének esélye arra, hogy egy igazi herceggel cseveghessen New York egy előkelő kávézójában. Nos, nekem megadatott ez a szerencse. Azonban az uralkodónak hiányos kézsé…”

A gép immár működőképes állapotban volt, így Blair azonnal megnyitotta rajta a szövegszerkesztőt, majd ez eddig leírottakat bemásolta, és sebesen pötyögött tovább. A végére az eredmény egy egészen szép, ugyan kissé gúnyos hangvételű, de még nem sértő írás lett, amiben a Waldorf még a téves címre küldött ajándékot is megemlítette – de azt már nem, hogy Párizsban találkozott először a herceggel, ahol is nem egy randin voltak. Blair tisztában volt vele, hogy így is marad majd utórengés az írása után, nem akart még többet leírni. Elvégre, az újságok sokkal többet tudnak, mint amennyit lehoznak – kivétel persze, ha botrány van. Akkor még túloznak is a szerkesztők.

Még egyszer átfutotta a dokumentumot, majd kinyomtatta azt. Úgy néz ki, hogy a tudatalattija többre is emlékezett, hiszen nem is hallgatta meg az interjú felvételt.

Blair gondolta, hogy Reené elégedetlen lenne, ha csak ezt az egy, majdnem hat és fél oldalas cikket adná neki oda, így még kinyomtatott négy másikat, amik leginkább a borostyán-ligás főiskolákról szólt – a Columbiáról, a Yale-ről és a Harvard-ról –, egy pedig Manhattan legjobb cukrászdáit, paleo és diétás desszertjeit taglalta. Jó volt, hogy ennyire előre tudott gondolkodni, és most sem az ő fizetéséből fognak lefaragni, így is túlteljesített önmagán. Ebben a hónapban ezekkel együtt tizenhét cikket adott be, és a másik tizenkettő már biztosan szerepelni fog a következő számban.

Ránézett a fehérarany, swarovski berakásos órájára, ami az ezüst ruhájához illett. Legalábbis, amíg az egyberuha rajta volt. Még mindig a szövetkabátjában üldögélt az irodájában, tekintve, hogy az alatt, csak az alsóneműi voltak rajta.

Alig két óra telt el azóta, hogy nekiült a cikknek.

Felmarkolta mind az öt dokumentumot, és lassú léptekkel indult a főnöke irodájához, reménykedve abban, hogy Reené bent tartózkodik. Mázlija volt.

Kopogás nélkül lépett be az helyiségbe, ami Reenét látszólag egyáltalán nem zavarta. Újra elmosolyodott.

-          Mennyi sikeredett, Waldorf? – kérdezte a vörös.

-          Ötöt hoztam. Tőlem összesen tizenhét van ebben a hónapban – tette hozzá figyelmeztetően. Reené helyeslően bólogatott.

-          Renben, akkor keddig nem kell bejönnöd, a többivel mi is boldogulunk. Meg vannak a jegyeid. – A főnökasszony keresgélt egy keveset az íróasztala egyik fiókjában, majd átnyújtotta Blairnek a Párizsba szóló oda-vissza repülőjegyet. – És van még valami a jövő hónapi munkáidat illetően. Mivel eléggé jól látod, hogy mi van a mázas manhattani elit bőre alatt, arra kérlek, hogy csinálj egy interjút a Bass vállalat és az Empire tulajdonosával, azaz Chuck Bass-szel. Az olvasók mindenre kíváncsiak, Waldorf, mindenre, vele kapcsolatban. – Blair bólintott, értette a célzást. A főnöke arra kéri, hogy árulja el Chuck Basst. – Itt vannak az érdekesebb kérdések, amiket leginkább a Gossip Girl olvasók küldtek be, mivel megtudták, hogy itt dolgozol, néhányat kifejezetten neked címezték. – A kezeivel az egyik irattorony papírjai között turkált, majd kivett onnan egy lezárt borítékot, amit Blairnek nyújtott oda. Blair azonnal felfogta, hogy ez mit is jelent rá nézve. – Hihetetlen! A pletykaoldal olvasói már szinte a tenyerünkből esznek, és ha még mindre lesz kézzelfogható válaszunk...? Amanda válogatta ki őket, szóval van köztük néhány eléggé értelmetlen – forgatta meg a szemeit végül a főnök.

Blair ideges lett, amikor a kezeihez ért a boríték, megremegtek az ujjai, ahogy magához vette a papírokat. Már most rossz érzése volt az új munkájával kapcsolatban. Ha nincsen válasz minden kérdésre, akár még le is fokozhatják, hiszen Reené pontosan tudja, hogy mi zajlott le Chuck és közte. Most nem tudna arra hivatkozni, hogy nem volt ideje megkérdezni, mert napi szinten látják egymást, és telefonon is tartják a kapcsolatot. Egy hatalmas nagy labirintus útvesztőjébe keveredett, egyszerűbben: a pöcegödör legaljára.

Blair lassú, megfontolt léptekkel távozott, rezzenéstelen arccal, mint aki karót nyelt. De mégis nyugodtnak tűnt a külvilág számára, és egyébként sem figyelt rá senki – az irodában még mindig tartott a fejetlenség.

Az iPhone megcsörrent a szövetkabát zsebébe. A Waldorf bosszankodva vette elő a készüléket. A szemei kitágultak, amikor meglátta a nevet a kijelzőn, egy pillanatra le is fékezett. Gondolkodás nélkül kinyomta, de azonnal meg is bánta. Hiszen Georgina Sparks kereste. A kérdés csak az: mi okból?