Először is ismét a lábatok elé borulok, elszámoltam magamat a téli szünetre, konkrétan egyetlen napom volt tanulni, takarítani és ugye még írni is, hála a síelésnek (amit amúgy egész megszerettem). Szóval, késve, de itt van az új fejezet, amit leginkább az átvezető fejezetek kategóriájába tudnék sorolni - ebből kifolyólag nem is lett olyan hosszúságú, mint általában szokott.
Azért remélem, még ennek ellenében is szívesen fogja az a pár ember olvasni, akit érdekel a történet. Tényleg remélem, hogy ezúttal az a pár emberke nyomot is hagy, mert elég unalmas magamnak írogatni, még akkor is, ha élvezem.
Na, nem rizsázom tovább, jó olvasást! :)
Ui.: Az ask és a tumblr-öm mostantól nyilvános - mármint, felvállaltam itt is :)
'Chapter
Óvatosan, magához képest rendkívül szépen írt. De még ez is csak otromba macskakaparásnak tűnt a kecses, nőies betűk mellett. Senki nem venné be, hogy ezt egy olyan dekoratív nő írta volna, mint Blair Waldorf. Maximum azt, hogy egy homoszexuális alkotta ezeket a betűket.
Chuck dühösen összegyűrte
az egyik bézs meghívót. Talán ha nyolc évesen elment volna kalligráfiára…? Nem,
az ő kézügyességének még ez sem kedvezett volna. Hiszen pokolian rondán ír,
technikából mindig is a kettest, jobb esetben a hármas alját súrolta, csak az
apja pénzének hála, hogy nem ilyen felesleges tantárgyak miatt bukott meg.
A Bass fáradtan rogyott le
a főnöki székébe. A fejét a háttámlára vágta, de a fájdalom kevésbé érdekelte,
csak el akarta érni a célját. Lassan fújta ki a levegőjét, majd benyomta a
második gyorshívót a telefonján – Andrew számát.
-
Mr. Bass?
Üdvözlöm – hangozott a formális köszöntés.
-
Hagyjuk most ezt,
Andrew. Kell egy írásszakértő, aki remekül másol bármilyen kézírást.
-
Van egy ilyen
ismerősöm, felhívom.
Chuck tudta, hogy
legkevesebb negyed órát, maximum egy órát kell várnia a magánnyomozója
ténykedéseire. Nagyot sóhajtott, majd ráérősen felkelt a székéből, és a
huszadik emeletről – azaz a legfelsőbb, saját lakosztályából – egyesével szedve
az emeleteket, a lesétált a lépcsőn, abban bízva, hogy mire leér, Andrews már
hozza is az emberét.
A fültől-fülig terpeszkedő
mosoly levakarhatatlan volt az arcáról, míg barna szemei veszettül csillogtak,
mintha éppen megnyert volna valamiféle tombola főnyereményét. Haja tetszetős
csigákban kunkorodott a vállain, a fejére egy zöld, bőkarimás kalapot aggatott.
Sietős léptekkel száguldott az utcán, külsőleg hibátlan volt, a kényelmes
szövetkabátjában, és a mocsárzöld prada csizmájában, a fekete chanel táskája pedig
kedvtelve fityegett a kezén. Ilyen volt a tökéletes nő. Magabiztos, gyönyörű,
előkelő, vékony, okos és persze ravasz.
Ez volt Blair Waldorf,
bájosan vérfagyasztó önmaga.
